Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 4. Felhők (1908)

Felhők

MÁSODIK SZIN. A természet ölén magába mélyed. Nézi a multat: volt-e benne szép ? Nézi a jövőt: vájjon mit igér? Faust csak a hiábavaló erőfeszítéseket látja s az eszmények kudarczát. Manfréd a fájdalmas emlékű múltat. A jövő csak ismétlődése a múltnak; nem más, mint a vigasztalan jelen. A Felhők hőse az eszményeket nézi. Bármily szépek is voltak, mindig kiábrándulunk s a jelen sivárságában találjuk magunkat. Oda is veti ezt a gondolatot olyan ecsettel, melyet annak kezéből vett kölcsön, aki a nagy természetet alkotta. Mögöttem a múlt szép kék erdősége, Előttem a jövő szép zöld vetése; Az mindig messze és mégsem hagy el, Ezt el nem érem, bár mindig közel. Ekkép vándorlok az országúton, Mely puszta, vadon, Vándorlok csüggedetten Az örökkétartó jelenben. Megnézi az eszményeket és vigasztalan képekben mutatja fel sorsukat. A barátság hazug volt. Ha meghaltak volna barátai: előbb könnyeket öntött volna értük. De élnek és mégis meghaltak. Csak a csalódás sóhaja az, amit emléküknek szentelhet. Meghaltak a remények is. Pazarabb sírfeliratot nem kapott soha semmiféle halott, mint a reménység.