Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 4. Felhők (1908)

Felhők

40 Petőfi-Könyvtár Szállnak reményeink, e szép madarak . . . Midőn legjobban szállanak, S szívják a mennyei tiszta léget, Hol már sas sem tanyáz: Jön a való, e zord vadász, S lelövöldözi őket. A szerelem is csak illúzió. Azt hisszük, hogy örökkétartó érzelem. Fájdalomba merülünk, ha viszonzásra talál. Később magunk érezzük, hogy nem is volt lelkünknek része. Érzéki csalódás volt s az újabb szerelem mégis fájdalmat okoz, ha csalódunk az ideálban. Később azt látjuk, hogy magunkban is csalódtunk. Nincsenek hát eszmények? Minden puszta illúzió? Marad az emlékezet, ez a legártatlanabb illúzió. De ez csak hajótörött lelkeknek vigasztalása. A daczos Én félredobja, mint értéktelen semmit. Emlékezet! Te összetört hajónk egy deszkaszála, Mit a hullám s a szél viszálya A tengerpartra vet . . .