Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 4. Felhők (1908)
Bevezetés
22 Petőfi-Könyvtár Nincsen leány, ki engemet szeretne, Nincsen leány, ki mondaná nekem. Hideg világ van, lelkedet meghüté, Jer, melegedj fel forró keblemen! Nincsen leány, ki mondaná : fáradt vagy, Bocsásd vállamra bágyadt fejedet! Nincsen leány, ki véremet lemosná E homlokról, mely megköveztetett. A nagy törvényt látjuk e sorok mögött, hogy a férfinak társra van szüksége, ha az élet viharában meg akar állani. De nemcsak élettársra, hanem szerető élettársra van szükség: szivet és lelket egyesítő frigyre. Petőfi felsír, hogy a sors megtagadta ezt tőle. Ez a hiány fosztotta meg őt, hogy bátran szemébe nézzen a csapásoknak s ne engedje magát megingatni. Lelke ruganyos volt és mégsem tudott visszaverni minden ütést, melyet a sors mért reá. Ezért bukott bele a pesszimizmus sötét világába, hogy jó ideig vergődjék benne. Nem könnyen szabadult, végig kellett szenvednie a kétségbeesés minden fokát, egészen az őrület parokszizmusáig. Az őrült-ben már napsugarakból fon lángostort, hogy megkorbácsolja a világot. Ez a nagyszerű rapszódia egyesíti magában a korszak minden szertelenségét és geniálitását s méltóan fejezi ki végletes erőfeszítéseit ebben a pár sorban: Ha megérik a gyümölcs: lehull fájáról. Érett gyümölcs vagy, föld: lehullanod kell. Még várok holnapig; Ha holnap sem lesz végitélet:
