Barabás Ábel: Petőfi könyvtár 4. Felhők (1908)

Bevezetés

Felhők 23 vannak. Éjjel a hit, remény és szeretet kísértetei látogatják meg, kiket meggyilkoltak, de akik feljárnak hozzá sírjaikból. Csupa agyrém minden kép, melyet egymás mellé halmoz; de már nemcsak a fantázia szüleménye többé. A szivéből feltörő fájdalom az, mely elhomályosítja képzeletét. Veszett szélvész, te még mindegyre tombolsz, A fellegekbe és hajamba markolsz: Ki akarod tán tépni fürtimet ? Ah, tépd ki inkább, tépd ki szivemet! Hogy dobog e sziv! — szinte félek tőle, Ugy, mint a kő, mely várormokról dől le, Vagy mint a koporsónak födele, Ha a halottat szögezik bele. Koporsó vagy, koporsó vagy te keblem, Amelybe szivem élve eltemettem Oh sziv, te élő eltemettetett! Ki Írhatná le gyötrelmeidet ? Szivünkbe kap ez a hang. Ez már igaz hang, a költő egész véresen tépte ki szivéből. Épp oly véresen tépte ki azt a nagy panaszt is, melyben a szerelem nélküli élet gyötrelmét siratja. Ebben a nagyszerű elégiában látjuk, hogy a legfájóbb sebet a szerelmi csalódás ütötte rajta. Ha rátalált volna az eszményképre, ki őt szeretni tudta volna, a többi csalódást is könnyebben elviselte volna. De ez a fájó seb mindegyre felszakad, hogy megható panaszra fakadjon.