Baróti Lajos: Petőfi könyvtár 2. Petőfi adomák (1908)

118 Petőfi-Könyvtár EgyiKneK ismerős, másiKnaK ismeretlen. 1848-ban, midőn egy alkalommal nejével Erdődről Debreczetnbe utazott, a falvakon mindenütt föltartóztatták és útlevelét kérték. Egy faluban önérzettel s hatáskereséssel szól a jegyzőhöz: — Én Petőfi Sándor vagyok! — Nincs szerencsém ismerni, útlevelet kérek, — volt a válasz, melynél rá nézve ez gorombább már nem is lehetett volna. Oda dobta útlevelét, bosszankodott, hogy annyit háborgatják s a rongyos falu azt se tudja róla, hogy kicsoda? Más faluba érnek s a jegyző nem lévén otthon, a pap vizsgálta az útleveleket. A paplakhoz megy s oda nyújtja szó nélkül, nem akarván hasonló tapasztalatra tenni szert. Az öreg lelkész fölteszi szemüvegét s olvasni kezdi: „Petőfi Sándor" . . . Aztán felkiált: Hazánk nagy poétája az én házamban! Oh uram, bocsásd el a te szolgádat, mert ime az ő szemei megláthatták őt! Megölelte, marasztalta, hogy neki csak egy szobája van; de majd a szomszédba megy, csak maradjanak nála vacsorára, éjjeli szállásra. Petőfi alig tudott tőle szabadulni és sohasem feledte az öreg lelkészt örömkönnyekkel szemeiben, amint őt megölelte. (Jókai, Tarka Képek.)