Nagy Csaba szerk.: Szerb Antal válogatott levelei (Budapest, 2001)
tavat, madarakat, fenyőfákat és azt, ami az ember belsejében megfelel ezeknek a dolgoknak, és ami belőlem valahogy elmúlt, pedig még meglehetne, ami a koromat illeti. Úgy érzem, még sok örömet hoznak majd nekem a Maga levelei; és olyan szorongással ülök neki a válaszoláshoz, mintha látogatóba mennék magához, és útközben kétségbeesve érezném minden megkopottságomat, szemem elvesztett ragyogását és egyéb csonkaságokat, amik az embert individummá szűkítik. De írok; főképp, hogy válaszoljon. Kicsit elkésve, mert nem volt időm, fizikailag és még inkább pszichikailag nem volt érkezésem, ahogy régente mondták. Apám kisasszonya szabadságra ment, és mialatt Maga megvédte a magyarság érdekeit a csehekkel szemben, és ismeretségeket kötött a francia hegyekkel, én gépírónői tisztet teljesítettem azzal a dühös és makacs munkakedvvel, ahogy minden dolgomat szoktam végezni, és egész nap az irodában ültem. Közben pedig mindenféle igen intenzív üzleti izgalmak szakadtak ránk, amiket én roppant lelkiismeretesen végigizgultam, mert valahogy az ember a hozzátartozóinak a bajait jobban megszenvedi, mint a sajátjait, mert tehetetlenebb. Ezzel múlt el ez a hét, és még nem vagyok benne biztos, hogy a jövő hét jobb lesz-e. Nem is ismerek magamra, annyira nem társasán élek, de lehet, hogy ez az ember belső fejlődése: egyre jobban bírni a magányosságot. Csak egyetlen egyszer voltam emberek között, odaát Budán, a Quartier-ban, összebukkanva néhány tanárral meg tudóssal megalapítottuk a párizsi Centrál-kávéházat a Clunyben, de ez sem sokat jelentett, hiszen az igazi Centrál-lakók nincsenek itt. Ma délelőtt, nagyon vasárnap lévén, elmentem a Père Lachaise-be, ami épp olyan, amilyennek egy temetőnek lennie kell, és sok párizsi utcanév sírját megtekintettem, és végighallgattam egy szocialista emlékünnepélyt az egyik sír előtt, ami épp olyan volt, mint minden pártállású emlékünnepély a világ minden táján, mindenféle sírok előtt. Ha ehhez hozzáteszem, hogy olvastam egypár szép könyvet, köztük különösen Virginia Woolf nevü kollágájának Mrs. Dalloway 5j címűjét, el is mondtam mindent, ami velem történt. De olyan nem fontos, ami velem itt és most történik; életemet soha még ennyire ideiglenesnek nem éreztem. Ami a számomra fontos, az valahol Genfben, Lausanne-ban és más szép helyeken történik, ahová augusztusban én is el fogok jutni, igaz, hogy csak két napra, bizonyos szigorú tiltások értelmében. Drága, sokszor azt gondolom, hogy talán jó is, hogy ilyen keveset voltunk együtt világéletünkben, és hogy jobb volna a levelezésnél megmaradni - így olyan töretlenül és irreálisan szépeket gondolhat az ember, nincsenek részletek, úgy lebeg, kontúratlanul a Magáról szóló vízió a sosem látott genfi tó fölött... de ez kishitűség, ugy-e?
