Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)
A levelek jegyzetei
álomszerű színekbe vonták a Szépség Királynéját, akinek az arcára a pezsgő könnyű mámora hintett rózsaszínt. Márvány tagjai pedig hamvas fehérségben szikráztak. Mert szikrázott a teste, mintha villamáramot vezettek volna rajta keresztül. A kocsi oldalán lépkedő testőr-hölgyek kacaja szinte színes hullámokban rakétázott felfelé. Enrico Bossinak hallatlan jó kedve volt; valami középkori halottas éneket énekelt. — Kit temetnek ezen a kék tömjénes éjtszakán? — kiáltott valaki egy kapu alól. Felásták talán Mária Teréziát a pozsonyi sírjából? Vagy Borgia Lucrezia tartja Firenzében halál-menetét? Valami kótyagos olasz komédiás elhozta magával ide a magyar földre, hogy bemutassa a hájfejű cívisek népének? Micsoda gyöngy egy alak! Mintha láttam volna valamelyik mulatóban! Csak a ruha volt rajta több, s a piros festék kevesebb. Vivát, Regina Pulchrarum! Ha nem volnék józan, azt hinném, a Barnum-cirkusz mutatná be éjjeli királynőjét. Hurrá! A különös menet zajongva húzódott tovább. Inkább a mellékutcákat keresték, hogy jobban érvényesüljön a színes üveggyertyák világa. Ha egy kicsit kifáradtak a nemes mén-urak, megálltak, rányihogtak a gyönyörű úrnőre s egy-két fordulót tettek a testőr-amazonokkal. Bossi ilyenkor elővette hegedűjét s valami szívcsiklandó dallamot gyöngyöztetett rajta. A magyar urak el voltak bűvölve, a magyar lányok el voltak bájolva. Ennek híre szalad az egész világon s valahányszor Enrico Bossi föllép egy-egy világvárosban: a hír aranytrombitája előre trombitálja, milyen éji jelenetet rendezett a nagy olasz művész a kis magyar városban. Éppen kifordultak a görög templom alá, mikor egy másik menet kavarodott beléjük. Ezek a Horváth Laci gazdász-kompanislái voltak. Vagy tíz darab markos fiú. — Hő, hő! A ragyogó szent Aztsetudomkicsodáját, micsoda panoptikum halad itt kivilágítva? Pucér hölgy, korona a fején. Csak nem Báthory Erzsébet talán? Kezitcsókolom! Hát ezek a porban gyalogoló kis fruskák? Biztosan azok a szegény lányok, akiknek a vérében fürdött Csejthe-vár asszonya. Hova viszitek ezeket a gyönge alakokat? Denevér úrfiak? Le onnan a bakról! Kóbi! Mert ha én lerántalak, furcsa rántotta lesz belőled! Horváth Laci-rántotta! Azzal nekiveselkedik és Enrico Bossi urat lerántja a bakról. A nekihevült olasz ráveti magát a tüzes magyarra, a két láng összelobban és egymásba kavarogva föllángolnak a magas égig. Úgy látszik, Horváth Laci erősebben megszorította a signor nyakát, mint ahogy célirányos lett volna. Hirtelen mellbe boxolta s Horváth úr a földre esett. Nagyot káromkodott és talpra pattant, hogy nekimenjen a szövetséges állam fiának. A hegedűk ríkatőja rosszat sejtett, koponyája betörésétől is félt, azért — egy-kettő — rálőtt a garázda magyarra. Honnan vette a revolvert ilyen szempillantás alatt, csak az ördög tudná megmondani. Elég az hozzá, hogy Horváth Lacinak átlőtte a jobb karját. Az ütésre emelt kar lehanyatlott s a viselője hátra tántorodott. Mint a pesti bika Toldi Miklós előtt Pest város holdfényes utcáján. Szinte még azt a kis meghökkenő szót is leheteti hallani: öhm. A testőrlányok, akik a kocsi két oldalán haladtak, vércse-visongással riadtak szét és futó fiatal boszorkányokként tűntek el a sötét kis utcákon. A Bossi úr lovagjai is hirtelen kijózanodtak, mert azt hitték: komolyabb sebet kapott Horváth Laci. Ez az úr tudniillik leült a földre és kezdte nyugodtan levetni a kabátját bal kezével. Az ingujja csupa vér. Az éjjeli kalandorok elhűltek a vér láttára, s minthogy rendőrt is szimatoltak a levegőben, néhányan a félelem erejétől hajítva, centrifugális menetben távolodni kezdtek a tett színhelyétől. — Gyerünk innen, mert a nyakunkon a zsandár! — kiáltotta valamelyik ifjú betyárosan. Bossi azt kiáltotta olaszul: — Nem, nem! Addig nem megyünk haza, míg ezzel az úrral el nem intézzük a dolgot. Gyerünk a rendőrségre! A hölgyeket föl kell öltöztetni, menjenek haza. Rendőr! Rendőr! És pont beleszaladt egy odasiető rendőr karjaiba. Igazoltatás, lenyfelvétel. Idézés. Tekintettel a művész olasz voltára, a rendőr nem merte a társaságot előállítani, csak az üvegkocsiban kuporgó Éva-kosztümös Köblös Gizike ruhátlanságán döbbent meg az alumínium-sisakos szeme. Felírta a nevét, lakását s rögtön be akarta vinni a kapitányságra. Bossi és társai tiltakozva rohanták körül, hogy ők vállalják érte a felelősséget. így, ahogy van, úgyse vihetik a rendőrségre, mert közbotrányba fúlna a gyönyörűen induló dráma. Az urak haza fogják vinni, ártatlan ebben az ügyben, belekeveredett, mint a részeg méh a mézbe. Az olasz—magyar barátság nevében kívánjunk egymásnak jó éjtszakát, aludjunk rá egyet, holnap délelőtt majd folytatjuk. A rendőr álmosan írt: — Kié ez a testhordó kocsi?
