Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)
A levelek jegyzetei
576. M: Kelet Népe. 1941. dec. 15. 28.1. Szerkesztői asztal. Kiss Mihály dr., Karcag. Sajnos, mindeddig nan tudtam sort keríteni kitűnő tanulmányodra: a karcagi és kisújszállási udvarok vizsgálatára: Kiss Mihály: Köztisztasági vizsgálatok eredménye egy alföldi földmívelő udvarban (Bp., 1937. Athenaeum ny., klny. a Népegészségügy 1937. 5. számából) című tanulmányát a következő levél kíséretében küldte el Móricznak: [Karcag, 1940. szept. 16.] Kedves Zsiga Bátyám! A Kelet Népének minden sorát elolvassuk, a Nagykunsági Lapok szerkesztőségében megbeszéljük és idézgetjük ennek a mi kis, hetente kétszer megjelenő lapunknak a hasábjain. Ez ad jogot arra, hogy a ma kapott számban a mirólunk írtak egyik sokatmondó megállapítására a szokottnál talán hosszabb lélegzetű észrevételt fűzzek. Ha most nem volna időd e tárggyal való bíbelődésre, később is sorját kerítheted. Hiszen ez a tiszántúli földművest szerintem leghúsbavágóbban érdeklő téma idestova 80 éve időszerű. Mégse történt semmi abban az irányban, hogy intézményesen megoldatott volna. Azt írod a Kelet Népében: „... a kunsági föld a legveszélyesebb termőtalaj. Abba kívülről kell belehordani a pénzt, s az minden pénzt meg tud enni. A vonatban szemben ül egy úriasszony, aki elmondja, hogy Karcagon a bérlője négyszáz holdba negyvenezer pengő családi örökségét ölte bele három év alatt." ...Lehet, sőt valószínű, hogy ez is csak nagyítás. (Hiszen a szálló hír úgy nagyít, mint a megafon!) Tudnánk azt itt, ha valakinek négyszáz holdas bérlete volna. S még inkább azt, hogy negyvenezer pengőt vertek bele. Meglátszana az még a városon is. A negyvenezer is alighanem a — holdban van. De hogy a 67.000 holdnyi határ, éppen úgy, mint a kisújszállási 35.000 hold a „legveszélyesebb termőtalaj" — abban nagyon is igazad van. Ezt a veszélyességet szeretném csökkenteni már évek óta szóban és írásban, képben és betűben, tudományos és szaklapokban írt tanulmányokban éppúgy, mint a kis helyi hírharsonákban írt kisebb-nagyobb cikkeimben. Mondanom sem kell, hogy minden eredmény nélkül, sőt még visszhang sincs a pusztában (ezek a ku[n]sági puszták talán még a kirgiz pusztáknál is kietlenebbek!) elhaló acsarkodásaimra. De talán unod is már a lírát? Térjünk a tárgyra. A veszély — szerintem — korántsem az időjárásban rejlik, bármily szélsőséges is az, bármily kiszámíthatatlan. De ha mégoly szeszélyes volna is, mint amilyen, azon akkor se tudnánk egy-két emberöltő alatt segíteni. Talán erdősítéssel — ha végre is hajtanák az erdősítési törvényt — mérsékelni lehetne az időjárást. Ám a termőtalaj veszélyességének fő okozója mégsem ez. Egyszerűen az, hogy a kunsági nép kultúrája még ma is a vasútépítés előtti állattenyésztő őskultúra. Soha senkitől, se nagyapáitól, se az iskolában nem volt alkalma megtanulnia azt, hogy a termőföld kihasználódik, ha a learatott növényi alkotórészeket, melyeket azok a földből vettek, a nitrogént, káliumot és foszfort, nem pótolja a földmívelő. Más szóval, ha nem trágyázza a földet megfelelő humuszképző, célszerűen kezelt, érett, egynemű istállótrágyával. Míg vasút nem volt, kivitelre nem termeltek gabonát, addig csak a Tilalmasi földeket vetették be. A határ több mint 2/3-án jószágot tenyésztettek. A Tilalmast ma se kell trágyázni. Az olyan áldott, jó humusz, hogy ma is terem. Még az idei silány termés mellett is (emberemlékezet óta nem volt ilyen rossz termés) 4,5-5 mázsát adott katasztrális holdja. De a legelő földek, a valamikori rétség, amely a feltörés utáni években csak úgy ontotta a gabonát, már teljesen kiszikkadt, kiszikesedett, tarka föld lett belőle. Elkopott a kotualkotta humusz. Holott ez alkotja a határ nagy részét. Itt mégoly kedvező időjárás se segít. Ebbe ugyan verhetné a gazda családi örökségét, ha volna. Itt vagy vissza kell térnie az álattenyésztéshez, vagy — megtanulja a trágya értékét. Hogy megint szilaj pásztorrá válhasson, az nem nagyon valószínű. Alihoz már nagyon kultúrember. Sokkal igényesebb. Nem marad más hátra, mint összegyűjteni a trágyát idehaza, sárgafölddel, agyaggal döngölt trágyatelepen. (Udvaromon egy ilyen 25 pengőbe került, ha maga csinálja a kisgazda, még anynyiba se kerül!) Odakinn a tanyán pedig tipratót csinál (akollal veszi körül a tárgyagödröt, s rajta levegőzteti a jószágot, nyáran kirakja oda a nyári jászlat, és az a mellett topogó jószággal döngölteti, sulykoltatja a trágyát). Ilyenformán kitűnő, nitrogénjét több mint 4/5-öd részében megtartó, gyönyörű, egynemű trágyáhozjut. A mostani — legjobb esetben „szarvas"-ba rakással — 80%-a elillan a nitrogénnek. Ha ezt a trágyát nem vetik ki leveles ganénak, s nem használják fel téli és nyári tüzelőnek, hanem visszaadják a termőföldnek, mindjárt megoldódik a kérdés.
