Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)
A levelek jegyzetei
Gizi úgy haladt az utcán ravasz sunyisággal, mint a sunyi róka. Ide pillantott, oda villantott, senkire se nézett, mindenkit látott. Néha, mint a novícia apáca, szemlesütve haladt el a Kossuth-utca sarkán álldogáló fess katonatisztek előtt. Lefele nézett, de jobbra-balra látott s alkalom adtán röpke mosolyok pillangóit eregette az illetők felé. Az illetők tudomásul vették és halk sarkantyúpengetéssel nyugtázták. Gizinek tetszett az élet. Az élet fiatal urakból, cukrászdákból, finom szivarfüstből és hajlongó „kezét csókolom"-okból állott. — Jaj, anyukám, be gyönyörű digót láttam ma a Kontsek üzlet előtt. — Mi az a digó? — Hát... Katonatiszt. — Katonatiszt? Eszébe jutott a katonáról az ő fia, a tisztről veje, Trombitás őrmester. Ez maga után vonta a világháborút, Doberdó kőkoporsóját, az Isonzó folyót, a hármas honvédeket, azt az egy halálos golyót, mindent. Összerázkódott és sírt szomorúságában. Gizi nem bántotta, hadd sírja ki magát. Közben elmerengett a gyönyörű katonatiszten: nem volna bolondság egy ilyen csupaszképű fiút idomítani. Asszonyi nemének egész veszedelmes vágya megrázkódott benne. Az élet szép. Csak élni kell, csak merni kell élni. Elkezdett előtte lángolni a világ. Szüreteken, tűzijátékokon szoktak olyan bengáli tüzeket gyújtani, amelyek pirosba, vagy zöldbe, vagy ibolyába borítják az egész határt, s valami mese hangulat festi át a valóságot tündérivé. Ilyenkor minden megszépül: a durva rögökből drágakövek válnak, a kis pesztonkalány királykisasszonnyá tündériesül, a kis pajták füstjében mesebeli szellemek imbolyognak. Gizi verseket szeretett volna írni. de mert nem tudott, csak Adyt falta. Hol értve, hol értetlenül. Én a halál rokona vagyok, Szeretem a tűnő szerelmet, Szeretem megcsókolni azt, Aki elment. Jó idő múlva azt kérdezi tőle az anyja: — Annyira szereted te a katonatiszteket? Gizi sunyin mosolygott rá a szeme szögletéből. De nem szólt semmit. Furcsa nagy csend állott be. Köblösné a múltba merengett, Gizi a jövőbe. — Meg is érdemlik, hogy szeressék őket — szólalt meg Köblösné sokára. Hiába, a férfi az első. Az állatok közt is mindig a hím a szebb, a hatalmasabb. Mindent férfi teremtett a világon. Férfiak a fejedelmek, a királyok, férfiakból lesznek a nagy feltalálók. Férfiak voltak a legnagyobb orvosok, férfi volt Jézus Krisztus, sőt férfinak képzeljük az Atya-Istent is. A nőnek nincs szebb hódolata a világon, mintha férfi előtt hajol meg. — Katonatiszt előtt is? — Bolond vagy. Az megint más. A katonatisztet úgy hódítsd meg, hogy kerülj fölébe, tanítsd meg engedelmeskedni. A katonatisztet el kell bájolnod, mert a szegény katonák durva drillben araszolják a napokat. Ünnepi nap nékik, ha szép nőkkel van találkozásuk. Ilyenkor le lehet csavarni fejüket a nyakukról, mint az otkolonyos üvegét. Gizi kacagott: — Na hiszen, szegény fejellen üvegek! így még azt se látnák, kicsoda csavarta le a fejüket. Köblösné elnézte ezt a leányát. Furcsa kis tűzfészek. Látta borzongásait: reszketett bele, mint a tó felszíne a mélyén dulongó viharoktól. Valami szörnyű-szép terv mozdult meg az agyában, mint a tengeri szörnyeteg a víz alatt. Szegény Laci oda van, szűzen, ártatlanul rothadt el a meszes gödörben. Óh soha nem csókolt az a kis piros száj, soha nem reszketett a teste asszony-örömtől. Azt sem tudta még, mi az élet. Pedig, hogy tudott volna élni... Gálád törvény, mely mindig a fiatalságot tarolja le, a fiatalságon is az értékesebbet, a drága fiúkat! Azért az egyért rettenetes és gyönyörűséges bosszút fog állni: Köblös Gizi kisasszonyt fogja felhasználni erre az elképesztő bosszúra. A néne bosszút áll az öccséért. Aki meghalt, azt már föl nem támaszthatjuk; de aki él: éljen ezrekért.
