Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)
A levelek jegyzetei
Azonban nem az anyja döntött a kis Gizi sorsában, hanem a véletlen. Az első rohamot Trombitás őrmester úr fújta el a leány szerelmi riadóján. Szép, csillaghullasztó augusztusi éjtszakán kergette össze őket a szenvedély. Nem is a szenvedély, csak a vágy. Nem is a vágy, csak az alkalom. Künt aludtak a szabadban, a kis kerti pajta oldalánál. Fölöttek az egek csillagos selyem ponyvája; a hold, mint egy aranyos csillár ragyogott a mennyezet közepén. Alomba ringató zsongás, álmodó madarak gügyögése, távoli kutyák bariton ugatása, s talán a föld szívének dobogása az éber álom sajátságos kábulatába ringatta őket. Legörögtek a nagy derékalja ponyváról a puha fűbe, s ott összegabalyodtak, mint a bogarak. Ez volt a hatalmas bába leányának nászéjtszakája. Gizi jókedvűen ébredt, nem is tudta, hogy elbukott. Az öccse Doberdó mezején, ő szerelem augusztusi bársonyán. Ha valaki ivott a szerelem italából, még szomjasabb lesz utána. Meggyulladt benne a vére, édes mámor szédületében imbolyog; mindent piros színben lát, mint aki bíbor üveget tett a szemére. Szeptemberben újra be kellett volna iratkoznia a kereskedelmibe, hogy kijavíthassa a negyedik év osztályvizsgáján szerzett szekundáját. Addig nem tehet érettségit. Csakhogy úgy érezte: már le is tette ezt a nehéz vizsgát. Érettnek érezte magát. Trombitás őrmester úr, mint katonaember szabályosan jelenetette az anyósának: — Akárhogy hímezem, akárhogy hámozom: tiszteletteljelentem, belebolondultam Gizikébe. Köblösné kétes mosollyal hunyorgott reá: — Furcsa, mikor egy Trombitás mondja ezt. Csak most láttad meg? — Nézem én évek óta már, de csak most láttam meg. — Mit szól hozzá a feleséged? — Az az ő dolga. El nem válunk egymástól, csak — a pénzem a Katicáé, örömöm, meg bánatomnak fele az övé, fele a Gizié. — És mit akarsz Gizivel? — Kerestük a boldogságot és most egymásban találtuk meg. Köblösné fürkészve pillantott a nagy őrmesterre fél szeme sarkából. — Én nem avatkozom a ti ügyetekbe. Ti hárman végezzétek el, nekem már meg van a magam nyavalyája. Csak botrányt ne kerekítsetek belőle. Trombitás őrmester úr katonásan összecsapta a bokáját, lehajolt és kezet csőkolt az anyósának. Ez így el lett volna intézve. Az élet folyt tovább. Gizi úgy élt, mintha semmi jelentős szerepe nem volna a családjában. Az iskolát abbahagyta, beállott egy ügyvédhez gépíró kisasszonynak. Míg ő a kis asztalnál kopogott-kopogott, az ügyvéd úr szíve dobogott-dobogott. Szépen nézett Gizire, Gizi még szebben nézte vissza. Az ügyvéd úr jogi keresletéből lírai szövedék lett, Gizike pedig Petőfi Szeptember végén című versét kanyarította az okirat alá. Az ügyvéd hirtelen felébredt, széttépte a hivatalos papírt, s összecsókolta a hívatlan kis ördögöt. Köblös Gizi századának a gyermeke volt. Se nem rossz, se nem jó. Rossznak inkább jó, de jónak már rossz. Mikor aznap hazament, diadalmas arccal toppant be az anyja szobájába: — Hurrá! Megkezdtem bosszulóhadjáratomat: elcsavartam a főnököm fejét. — Mi? — Jogom van az élethez. Élem reggel, élem délben, élem éjtszaka. Nekem senki nem parancsol abból: hol kezdjem és hol végezzem. Azt mondják az írók: a szív határtalan. Rendben van. Az én szerelmem is határtalan. Kifeszítette a mellét, kezével egy határtalan gesztust kanyarított a levegőbe, piros nyelvével megnyalta piros száját. Anyja tetszetősen nézett rá: ez az én szerelmes gyermekem, kiben nekem kedvem telik. Mostantól fogva kezdett kibékülni sorsával. Gizi pedig, mint a nagy kurtizánok, megindult a szerelem legalsóbb lépcsején, hogy a legfelsőig emelje a véletlenségek és alkalmak piros szárnya. Nénje és riválisa, a fürge, virgonc Katica, mint a hévütött virág, kezdett hervadni. Maga sem tudta, más sem tudta, mi a baja. Azt mondják, az a lelki dráma fogyasztotta, hervasztotta, ami a vallás-cserével jár. Köblösek reformátusok voltak. Trombitás római katolikus. Katicát csak úgy vette feleségül, ha áttér az ő vallására. Nagy vihar kerekedett a családban. Száz év óta sem voltak benne konvertiták. Most az ősök
