Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)

A levelek jegyzetei

Háborúk után nagy szaporaság szokott megindulni. Az élet szinte lihegve törtet, hogy behozza azt, amit a háborúban vesztett. Csakúgy hullottak a kis magyar csinoták, mint a madárfiókák a fészekből. Volt ám Köblösnének dolga, ha négy keze lett volna is. A Mester-utcai részek, Borz-utca, Csap-utca, Vendégutca, Kar-utca új gyermekrajokat bocsátott a világba. Pedig igaza van Arany Jánosnak: „Bár a holtaknak száma nincs, Az élőknek egy híjjá sincs". Kis tömött fenekű legények, árvalányhaj-szőke hajú kis leánykák karikáztak az utca porában, mintha újra kezdődnék az élet. Úgy látszik, a háború természetes állapot a földön: olyan, mint a pusztító vihar, utána tisztább a levegő, frissebb a fű színe, hamvasabbak a virágok. Köblösné lelkében vak irigység lobogott, mikor látta ezt a kavargó, lármás liliputi rajt. Ezek még fiatal anyák, — füstölgött magában, ezek még vígan szülik a gyermekeket, ezeknek még nem rothad egy huszonegy éves fiúk a Doberdónál. De az ő termőfája leveletlen-lombtalan, azon már nem pattan rügy soha tavasszal. Nem emberi düh villámlott a szemében, mikor az Államra gondolt. Állam! Ennek a szörnyetegnek bőgő szája fal fel minden szépet, minden jót. Ennek a vasból kovácsolt rossz Istennek szüljük fiainkat, neveljük leányainkat. A fiú nemcsak magában hozza az új katonát, hanem' ivadékaiban sorakoztatja a császár zászlója alá. A lányok? A lányok asszonyokká lesznek, új katonák kiröpítő fészkei. Olyan az Állam, mint valami iszonyatos eleven gyár, amelyben százezrével, milliomával készítik az élet-halál harcjátékának kis, dobogó szívű bábjait. Egy forradalmi gondolat kavarodott meg a hatalmas asszony forrongó agyában. Nem jobb volna mindenkinek magáért élnie? Hiszen nem meghalni jöttünk a világra. A szerelmes élne a párjáért, a szülő a gyermekeiért, a gyermekek édesanyjukért és apjukért, nem az Államért! Mi köze az Államnak az én boldogságomhoz? Hogy mer belenyúlni örömeimnek virágos kertjébe? Honnan veszi azt a pokoli hatalmat, hogy kitépheti a szívemet, darabokra tépheti a testemet, megölheti a lelkemet? Még a legszentebb érzésünket, szerelmi mámorunkat is durva igájába foghatja s úgy mártogathat bennünket a kínok kínjába, hogy fölsikongó haláljajunkat dallamra szedi, kótába metszi, könyvpiacra viszi s pénzért áruitatja, mint a legszebb hazafias dalokat? Föl kellene lázadni ez ellen az állatiasság ellen s megölni a gyermeket anyja méhében, ne legyen ölő gép az ártatlan fiúcskából, ne legyen bűnt sokasító szennyes edény a mindenható szerelmű anyák fölajánlott szent testéből. Oh, vak a földnek minden nemzete, akik államokat alapítanak egymás ellen, testvérrel öletik a testvért. A kiömlött vértenger mellé az anyák elsírt könnyének óceánját buzogtatják. Volna csak minden anyában olyan fájdalom, mint bennem: egekre kiálló vétót sikoltana azaluvó Isten fülébe! Talán fölriadna rá, meghallgatna bennünket. Megfordítaná a világ kormányának kerekét és visszajönne még egyszer az az idő, az az aranykor, mikor az én drága Laci fiam újra huszonegy éves fővel, virágok alatt roskadozva kulcsolná át nyakamat és csókolgatva mondaná: „Anyám, édesanyám." Legkisebbik lánya, Gizi, ezalatt végezte szépen a kereskedelmi iskolát. Furcsa kis lány volt, ahogy mondani szokás. Szentimentális léleknek indult, az idő és édesanyja ráhatása alatt egészen más irányba fejlődött, mint a kissé balra hajló fa, hirtelen nekiegyenesedett és szinte rakétás lendülettel suhant fölfelé. Nem a tudományokért látogatta az iskolát, hanem a csoportos életért. Kitűnően el tudott mulatni Wirker tanár úr habókás tréfálgatásain. Ez a tanár úr megtette azt, hogy kis francia sanzonokat tanítgatott órákon a leányoknak. Jelképileg szinte félrevágta fején a kalapot, bal tenyerét a tarkójára szorította, furfangos kis szemével ide-oda villantott, úgy tornáztatta hangját a dallamok létráján. Addig dalolt, addig dalolt, míg a francia dallam bele nem furakodott a magyar lányok fülébe. Édes kis potya-órák voltak ezek. Gizi majd kipukkant, úgy rázta a néma nevetés az utolsó pad közepén. Leghátul ült. hogy ha valami bolondot csinál, fedezze az előző lányok háta-sora. Olyan szelíd volt. mint a bárány, de ha feljött a ha bökj a, furcsa bak-ugrásokkal cikk-cakkozta végig az órákat. — Nézzétek csak, milyen rojtos a Wirker bácsi nadrágjának az alja! Hopp ni! Manzsettát meg elfelejtett hozni. A cigaretták vége mindig kilóg a zsebéből. Ott tartja füstölni való dohányát, ahol más a penkala-tollát. Te, tudjátok, hogy Wirker bácsi a szakácsnéjába szerelmes? Százhúsz kilós az ideálja! Egy mázsa húsz kiló. Ennek a dámának olyan nagy a kalóriája, hogy Wirker tanár úr telente mellette melegszik. Barátom, nincs szebb, mint az ifjúság, a melegség és a szerelem! A lányok vihogtak egész órán. Wirker tanár úr azt hitte: az ő viccein derülnek. A lányok rajta mulattak, ő a lányokon. Köblös Gizi mind a kettőn.