Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)
A levelek jegyzetei
Trombitás őrmester úr is biztatta-bátorította az ezer s nehányszáz gyerek életre-segítőjét: nincs semmi baj, a digó iszkol visszafelé. De az édesanyja csak nem tudott beletörődni a változhatatlanba. Most kezdett csak a szíve összeszorulni, mikor jöttek a jób-hírek: Nagy Pista elesett, a Csobánék Andrisa a fél lábát otthagyta, Gál Imre idegsokkot kapott, Fényes ügyvéd úr fogoly lett valahol. Teremtő egy Isten! ha az ő fiának is ez a sors van kimérve! Átkozta a háborút, átkozta a vezéreket, átkozta az eszehagyott népekel, hogy nem tudnak megférni a bőrükben, hogy halál pocsékjává teszik azt, amit a jó Isten olyan gyönyörűen megteremtett. Kár, hogy nem asszonyi ész kormányozza a világol. Pocsék novemberi idők jártak. A határ hamuszínbe borult, a nyugati szél verte a felhőket kelet felé. Mint a germán ősmondák ködalakjai, óriás fantomok úsztak a levegőben. A szél úgy zúgott, mint a Heimda vaskatonáinak érc-kürtje. A szürke felhőkből havas eső hullott; lent a földön sikamlós páncél fagyott a megcsontosodott sárra; bukdácsoltak a lovak, nagyokat estek az emberek. Pocsék idő volt. Odalenn a Doberdó kőszikla-koporsójában most indult meg a hetedik, vagy nyolcadik Isonzói ütközet. Csakugyan koporsó volt az egész csatatér. Ekkor tájban dalolták ezt a nótát a magyar katonák: Asztalos, csinálj koporsót, Egy egész ezrednek valót. Nagy betűkkel, vérbetűkkel írd rá eztet: Itt nyugszik a hármas honvéd gyalogezred. A magyar honvéd beásta magái a kőbe. Olyan volt a dolinák népe, mint a kőbe-szorult féreg. Ötvenhatvan ember egy kis zurdékban. Feje fölött a digók aknája nyávogva macskázott. Nagyokat puffant leesőben, förtelmes, barna-fekete füstöt okádva. Ezek csak olyan egyes üzenetei voltak a halálnak. De jöttek aztán a dörgedelmes, iszonyatos gránát pergőtüzek, mikor azt hitte a szegény honvéd, hogy kiszakadt az égboltozat érc-mennyezete, s a borzalmas mennyei vas-traverzek szerteszét szakadva hullottak alá, mindig a szegény honvéd fejére. A Föld vajúdott, rémületet szült; a félig megbolondult emberek sírlak és kacagtak, káromkodtak és imádkoztak; egy szegény diák, aki otthon biztosan nagy szavaló volt, el kezdte magából kifordulva ordítani: A Kárpátoktól le az Al-Dunáig Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar. Szétszórt hajával, véres homlokával Áll a viharban maga a magyar. Egy református pap valahogy belegabalyodott a zivatarba, mint a cserebogár a májusi viharba. Csak úgy alkohollal bátorította magát, mint a legelkeserültebb gyalogos. Kimeredt, véres szemében ijesztően forgott a rémület és a veszett harag. Mintha a debreceni Nagytemplom katedrájában állana: minden teret betöltő üvöltéssel rakétázta kínlódó fájdalmát az Egek-Urához: —Isten! Isten! Isten! Ha megteremtettél bennünket, rongy embereket, emeld föl ezt a cafatos rongyot és lobogtasd meg szent orcád előtt, mint a világszabadság lobogóját, tűzd fel a reménység várának várfokára, hogy lássák a régi nemes rómaiak korcs unokái: micsoda szent eszköz kezedben a magyar. Hurrá! Hurrá! Hurrá! Köblös Laciék vaksötét éjjel húzódtak fel az állásba és váltották fel a kimerült, pergőtűzben megritkult csapatokat. Mintha a Dante fekte poklában szálltak volna mindig mélyebbre és mélyebbre, úgy fúrták be magukat a feneketlen sötét mélységbe. Ekkor vette fel a legelső tűzkeresztséget a huszonegyéves fiú. Reszketett minden ízében, szíve riadozva vert, mintha az élet kopogott volna a halál zengő kapuján. Eszébe jutott az édesanyja, átvonultak képzeletében testvérei, gyermekei, félő sóhaj reszketett az ajakán, mint az elszállani készülő madár, vagy talán maga az élet. Mint nagy lomha tömegek, együttesen, mint szakadozott kígyók kúsztak először fölfelé, azután lefelé a meredek úton. Ha egy darab kő megindult a lábuk alatt, a pici éjjeli neszre már megcsattant odaát az olaszok puskája. Olyan volt ez a fantasztikus kőkoporsó, mint valami mesebeli rém, amelynek mozogtak puha tagjai, s ezer szeme hol ill, hol amott megvillant.
