Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)
A levelek jegyzetei
Mentek a honvédek némán, sötét sejtelemként előre az állások felé. Ahogy lehelyezkedtek a sziklába vágott szűk kis árkokban, a neki helyetadó kimerült tűzharcosok szintolyan némasággal kúsztak hátrafelé. Köblös Laci beleütközött valakibe. Mind a ketten megijedtek. — Magyar? — Magyar. Azzal mentek tovább. Velük szemben száz méterre sem lehetett az ellenség árka. A rémületes vak sötétben föl-föl villant a fegyverek kékes tűzlobbanása, nagyot csattant az orvul rájuk röppenő halál érc szárnya, s néha bizony fájdalmas jaj-kiáltás tett utána pontot. A bizonytalanság volt itt a legszörnyűbb. Ezek a szegény fiúk, akik most állottak először szemben a halállal, azt sem tudták: felülről, alulról, vagy hátulról esik-e fejükre, vagy fúródik a testükbe a vér-kutat nyitó vasdarab. Vér és vas. Irtóztató korszak, be olcsó lett benned az élet. — Süsd lea fejedet, ne lássék belőled egy szemernyi —súgta Trombitás őrmester a vele egy fedezékbe került sógorának. Szegény Laci úgy összehúzta magát, mint a sündisznó, ha rá akar taposni valaki. A fegyverét olyan erővel szorította magához, mintha markába akarta volna növeszteni. Olyanok is voltak ezek a honvédek, mintha ember és fegyver összenőtt volna. Mint ahogy a Kentaurok mithologiai testében együtt mozgott ember és ló. Lövés lövést ért. Lobbantak innen is, túlnan is a fegyverek. Senki sem tudta, kit ölt meg; senki sem tudta, kitől kapott golyót. Láthatatlan rémekkel harcoltak innen is, túlnan is. — Félsz? — kérdezte egy szünetben a sógorától az őrmester úr. Minthogy nem felelt rá, közelebb húzódott hozzá. Annyit látott, hogy a Laci fegyvere félre billent, s mintha nem is tartotta volna kezével. Ő maga ülő helyzetben pihent. — Miért hagytad abba a tüzelést? — Nagyon álmos vagyok, egy kicsit le akarok pihenni. — Tudsz aludni ebben a puskatűzben? Laci nem felelt semmit, az őrmester is hallgatott. Hanem ettől a perctől fogva, valami döbbenetes némaság szakadt a doberdói fennsíkra. Mintha valami bevégződött volna. Valami fájdalmas jajongás hullámzott végig a síkon, a föld is megreszketett bele. A fegyverek még összeugattak egy ideig, azután csendbe merült az egész csatatér. Hajnalban, mikor az őrmester ébreszteni akarja sógorát, a kis Köblös Laci a legszebb unszolásra sem válaszol. Féloldalára dőlve, mozdulatlanul fekszik ott. Mi ez? — kiáltja az őrmester. Újra megrázza, újra rákiált, újra nem mozdul. — Hijnye a megváltó egy Istenét... csak nem — Megijed a marcona, farkasképű újoncok-apja. Az anyósa jut az eszébe, Köblösné félelmes fekete szeme lobog rá, a hatalmas bába vádoló arca mered a lelkén keresztül: nem vigyáztál rá, nem takartad el testeddel a testét. Ha most valami baja esett, élve ne kerülj a szemem elé. Ledobja fegyverét, ölbe kapja Köblös Lacit, s merevedni kezdő testét kinyújtóztatja a lövészárokban. Arcára néz, sápadt, szeme beesett, a szája félig nyitva, mintha valamit kiáltana: Várjatok... az életemet... Az őrmester izgatottan bontogatja a testet szürke ruhájából kifelé. Ahogy a blúzát kibontja: csak megnyaklik farkas feje, elölt kiáltás hördül fel a torkából — a fiú szíve táján, mint egy vitézségi érem piros szalagja, megaludt vér pecsétje bíborodik. — Pont a szívét! Hogy az ég szakadjon ezekre a bőgő kutyákra. Pont a szívét! Mintha céllövő versenyre hozták volna ki eleven bábul. Hiába rázom, nincs ebben már élet. Mikor azt mondta: úgy elálmosodtam, lepihenek egy kicsit, már akkor megkapta a golyót. Szegény Laci pajtás, te ugyan hamar bevégezted. Önkéntelenül is sapkájához emelte jobb kezét. Tisztelgett a halottnak. Megállt az árokban, széttekintett a hajnali szürkületben. Csend mindenütt. Biztosan alusznak odaát is az emberek. Alszik az is, aki ezt a szegény gyereket kivágta az élők sorából. „A következő golyómnak megmondom; azt a bitangot lyukassza át." Kinyújtóztatta a halottat, beterítette a saját köpönyegével, ment, s jelentette a parancsnoknak: Köblös közlegény halott. A háborús hír úgy csap le, mint a villám. Előbb üt a mennykő, s csak utána dübörög az ég. Debrecenben azon az éjjel, mikor Köblös Lászlót halálos golyó érte, nagy vihar rázta a házak ablakait. Cikáztak a villámok, le is csapott a Hortobágy malomba. A közellakő Köblösek felriadtak rá mind.
