Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)
A levelek jegyzetei
a sportot, tűrte a hideget, meleget, a kerékpárversenyeken mindig győzött. Érezte, hogy nagy feladatok várnak még reá. A Köblös család sorsa reá néz, ezért úgy kell megmutatnia magát a halálnak, hogy ŰZ tisztelegjen előtte és sértetlenül bocsássa vissza édesannyja házába. A sógora, az őrmester úr pártfogó felsőbbséggel veregette meg a vállát: — Ne félj öcsém, nem eszik meg az embert katonáék; ott is az erősebb, az ügyesebb, a bátrabb marad felül. Ha kiképezlek, be merlek vinni a legviharosabb ütközetbe is. S csakugyan ő lett a Köblös Laci kiképző őrmestere. Fiatal embernek a halál is játék. Laci végigjátszotta a háború katonásdi játékát. Ment, mikor mennie kellett; rohant, mikor rohamot fújtak; üvöltött, mikor az volt a parancs; bevágódott a porba, a sárba, mikor kellett. Megkeményedett, durvább is lett, az egyénisége beolvadt a tömegbe, csak egy szám volt a Ferencz József ármádiájában. Még le se görgött a Laci kiképzési éve, már kitört a lehetetlennek hitt háború. Ferenc Ferdinánd főherceget, a trónörököst, agyonlőtte egy szerb diák Sarajevóban. Agyon a feleségét is. A monarchia fővezérei felhördültek: elégtételt, bosszút, háborút kiáltottak. A magyarságot könnyű volt táncba vinni, mert hosszú pihenő után maga is akarta már a hadi toborzót, valami vasárnapi szent játéknak vette a harcot, mint a falusi legények az ünnepnapi verekedést. Az utcákon, a tereken tiszt urak táncoltak parasztleányokkal, bakák kimenős cselédekkel. Megállj, megállj kutya Szerbia Nem lesz tiéd Hercegovina. Mert a magyar nem enged, Míg a fekete földet A véred festi pirosra. Trombitás őrmester úr elemében volt. Menetszázadok alakultak, valamennyit ő szerelte föl, ő repítette ki a fészekből. A fiúk váltakozó rendekben sorjáztak a Fekete Hegyek országa felé, Belgrád, Szabács irányában, át a Száván, meg a Dráván; ő maga a kiröpítő fészekben maradt, új meg új rajokat bocsátva Halál őfelsége mészárszékére. Míg ő a Vér-Isten nagy Vörös Malomját táplálta új meg új ember-anyaggal, amelyik folyó piros lisztet csorgatott le garatjáról: addig Köblös Lacinak se fújt a szél a szemébe. Szárnya alá fogta a farkas pofájú őrmester, a csapatok háta mögé dugta, vagy a raktárok feneketlen zugába rejtette, sőt az állomásról is visszaugrasztotta valami ürüggyel a Hadak Istenének kis trombitása, mikor új menetszázadok indításáról volt szó. Laci. kissé pirulva kushadt meg az ezredek árnyékában s maga előtt nagyon röstellte a rokoni mentőövet. De az édesannyja a csillagot lekönyörögte egyetlen fiáért: — Vigyázz rá, Sándor fiam, vigyázz az én kis Lacimra. Jól tudod ez az egy van. A jó Isten sem kívánhatja, hogy feláldozzam a hazáért, vagy a császárért. Dugd el valami üres hordóba, ne találjon rá a halál szimatoló kutyája. — Bízza rám édesanyám. Míg eregetem a rajokat, haja szála se görbül Lacikának. Köpött egyet. Micsoda anyám asszony katonája. Igen ám, csakhogy egyszer Trombitás őrmester urat is menetszázadba osztották. Köblös Laci hirtelen kiesett a védelme alul. Hogy nagyobb baj ne érje, maga mellévette sógorát, az egyéves újoncot és együtt indultak a Doberdóra. Köblösné az őrület határán tébolygott. Azon a héten három újonnan született kis magyarnak siette el az életét; az esze nem ott járt, ahol a keze, két kisfiút eleresztett az angyalok közé, Isten látja: akaratlanul; csak a harmadik, a kislány, maradt itthon a földön. Jobb, ma sirassa pici magzatát az az édesanya, aki még pótolhatja kettővel is az angyallá vált fiú-csemetét, mint húsz éves korában szakadjon le a család fájáról az Isonzó vad viharában. Úgy jött-ment az utcákon, mint aki elvesztette az eszét és azt keresi. Doberdó felől jöttek ugyan a rövidszavú tábori levelezőlapok, Laci és az őrmester úr írogatta együttesen: — Semmi baj édesanyám. Csak az étvágyunk növekedett olyan magasra, mint a Nagy templom tornya. Otthon meg nem ettem volna juhtúrós galuskát, itt meg falom, mint oroszlán a bürge paprikást. Egészségesekvagyunk, mint a makk. Sándor sógor úgy vigyáz rám, mint az öreg Isten.
