Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)
A levelek jegyzetei
A boldog béke napjaiban a Köblös-tanyán is vígan bugyogott az élet. Köblösné is magyar asszony volt: vallotta azt a magyar életfelfogást: az a miénk, amit megeszünk. Ha eszünk: jót együnk. Remekül tudott maga is főzni. Meghalt férje parasztgazda volt; az „életnek", a rozsnak, a búzának koronázatlan királya. A sámsoni dűlőn, az ondódi földeken gyönyörű arany tengerben úszott a búza gazdasága. Baromfi-ezredek vívtak csatát az udvaron; pulykák öblögettek, libák gágogtak, kacsák háp-hápoltak, kakasok kukorékoltak, jércetyúkok káráltak; az ólban tehenek bőgtek, lovak dobogtatták a hídlást, baritonhangú borjúk bőgték siralmas panaszaikat s egy-egy melankolikus szamár is bele-bele iázott a hangfergetegbe. Mindez maga volt az élet, a két lábon és négy lábon járó élet. Gyümölcsösfák roskadoztak az édes teher alatt, amely ízt adott a hétköznapok keserűségének. Ha a feltűrt ujjú Köblösné reggelente megjelent a kis birodalomban: ujjongó örömmel fogadták a jércék, megéljenezték a libák, s a lába alatt karikázó kis malacok édes könyörgéssel rimánkodtak tőle a napi etye-petyét. Ez a lábonjáró jószágcsapat mozgókonyhája volt a nemzetes asszonynak. Innen kerültek ki a vasárnapi és ünnepi ebédek: csigaleves tyúkhússal, töltöttkáposzta roppant hengerei, ahogy úsztak a tejfeles-zsíros lében, a szájban elomló tészták: szalagos fánk, csőrege-fánk, gőzönfőtt rétes-béles, kitoló-fánk. Innen kerültek ki a névnapi, születésnapi lakomák, a karácsonyi, újévi és húsvéti nagy áldomások asztali áldásai. Nincs a világnak olyan nemzete, amelyik versenyt bírna enni a magyarral. Azért is van minden magyar három emberből összekalapálva. A magyar ember könnyen születik, nagy kedvvel és sokat eszik (ha van mit) és szépen hal meg. Köblösnél nagy művésszé telte az élet. A megyéspüspök is kezet csókolt volna neki egy-egy remekbe csinált ebédje után. (A református püspökök nehezebben hajolnak le a kézcsókig.) Láttátok volna esak ti mostani éhező szegény magyarok, hogy ültek ott az asztal körül az özvegyi ház birsalma-illatú ebédlőjében a Magna Mater széles szárnyai alatt a nyurga S zabóné, a peckes őrmesterné, Katica, a mindenen vigyorgó, sunyi, de eleven Gizi és a család egyetlen férfija, László. Híztak, dalmahodtak, majd kicsattant az arcuk. Igaz, hogy a nyurga Mári olyan volt, mint a feneketlen zsák: akármennyit evett: kihullott belőle, pedig gyermeke sem volt. Annál begyesebb, összesulykoltabb volt a másik kettő, a szőke Katica és a barna Gizi. Laci, aki legjobban hasonlított az anyjához, annyira barna színbe volt mártva, mintha délvidékről származott volna, arányos testalkatú, jóvágású legény volt. — A fiastyúk! — kiáltotta ilyen boldog ebédidők alkalmával Szabó úr, az ollók távgyalogló-méretű lépésekkel haladó lovagja. — Nem esak fias, hanem jányos tyúk is, — dübörgött az őrmester úr parancsnoki hangja. — Könnyű nektek, csemeték, — méltatlankodott Köblösné, érzékenységében nagyot trombitálva kissé hajlott orrán, — ti csak megeszitek azt, amit a vén tyúk összekapar, de mennyit kell nekem sülnöm-főnöm az égető tűzhely mellett, míg kirántott lesz a pucér csirkéből és kolbász a kis malacból. — Ha édes anyánknak elvennék a diplomáját, megélne a jég hátán is. Kiakasztaná a siltet: „Jó házi koszt kapható," alá egy libacombot, sült malacot és sonkasódart festetne, úgy donganák az éhenholt népek, mint a legyek a mosatlant. — Addig lesztek boldogok, míg az én szívem dobog, — rímelt Köblösné. Ebben az érzékeny pillanatban Mariska hirtelen megcsókolta cingár urát, Katica pedig friss csattanással hegyes kis pofont illesztett az ura katonásra barnult arculatára. Szép idők voltak ezek. Laci már betöltötte a huszadik évét, sor alá ment, bevették. Anyjának ez egy kicsit pötyögősen esett, mert azt gondolta, hogy az özvegyasszony egyetlen fiát, nemsokára a családfenntartót nem kívánja be a császár. Még ekkor I. Ferencz József őfelsége uralkodott. Igaz. hogy békés idők jártak; hozzáértő emberek szerint nem is lesz addig háború, míg Ferencz József meg nem hal. Nem valami biztatóan messze határidő, mert őfelsége már túl van a 7 ikszen, a Debreceni Újság szerint Napóleon óta a császárok is halandók. Viszont Köblös Laci nem olyan fiú volt, aki pirulás nélkül sorakozott volna be az itthon maradt kettőhárom nyomorult csapatába. Katonaviselt emberek nemzették, őmaga is katonaviselten akart új magyarokat nemzeni. Mit szólt volna a sógora, Trombitás őrmester úr, ha az édesanyja szoknyája mögül nézte volna felnőtt legényként aző kivonulásukat, bevonulásukat. Nem lelkendezett a katonai pályáért, de volt benne valami hűség a hazájához, legény virtus, s lányok szeme előtt való megmutatása magának. Szerette
