Tasi József szerk.: Móricz Zsigmond a Kelet Népe szerkesztője. Levelek II. (Budapest, 1999)
A levelek jegyzetei
kérjem meg a tiszteletes urat. Én minden büszkeségem félretéve, megkértem az ifjúság nevében; s papi ember létére ahelyett, hogy megengedett volna az ifjúságnak, ridegen visszautasította; és mindaddig nem szabad volt menni az ifjúságnak a vallásos estére, amíg az ő szeszélye azt úgy kívánta. Nagyon vallásos voltam (s vagyok), de azóta vallásos estére nem voltam, templomba is ritkán járok. Tisztelt szerkesztő úr! Mivel annak a szegény embernek nincs tehetsége ahhoz, hogy ezt a nyolc pengőt kifizesse, én kifizetem helyette, s itt küldöm a pénzt, legyen szíves a tiszaladányi főjegyző úrnak elküldeni; a főjegyző úr majd átutalja ennek a szegény papnak és tanítónak, hadd boldoguljon! Nincs sok pénzem, hiszen én is fáradságos munkával keresem meg a kenyeremet, nem olyan könnyen, mint az a szegény pap, akibe nincs olyan szív, hogy egy szegényt díjmentesen eltemessen. Azért teszem ezt, arra gondolok, hogy a szégyenérzet majd finomabb lelket formál benne!... Nagyon kérem a szerkesztő urat! ha valami kivető van benne, tessék átformálni, hogy minél több politikai lapban is lehessen közölni. Nevem aláírásával. Végül köszönetet mondok a szerkesztő úrnak és a kedves feleségének azokért a nagy munkákért, melyet fajtám érdekében kifejtettek és a jövőben is igyekeznek — Nem mindenki tudja azt, hogy magyar parasztnak lenni mit jelent!... Alihoz lélek és szív kell! Kezeit csókolom a Nagyságos asszonynak. Maradok ismeretlenül is igaz magyar testvéri szeretettel: M. Csikai Miklós Tiszaladány, 1940. XII. 14. A főjegyző úr címe: Szikszay Gyula Tiszaladányi körj. fő út. up. Tokaj (L. PIM M. 100/286/2.) 523. M: Kelet Népe, 1941. nov. 1. 19.1. Szerkesztői asztal. Fazekas László. Nyolcadik gimnazistától szinte megdöbbentő filozófiai tisztánlátás van cikkeidben: Fazekas László a következő levelével jelentkezett Móricznál: Budapest, 1941. okt. 13. Mélyen tisztelt Főszerkesztő Úr! Diák vagyok. A nyolcadik gimnázium unalom-malmát őrlőm, és úgy érzem, hiábavaló az egész. Mikor este leteszem Németh László könyvét, vagy egy Szabó Dezső-előadásról térek haza, vagy Illyés, Ady, Kosztolányi, Sinka versein ringatózom, másnap úgy érzem, feljebb vagyok, mint a magyartanárom, történelmünket méltóbbaktól tanulhatom, s jobban megértem az életet, magamat és a többi embert, mint ahogy a vallástan vagy a filozófia megmagyarázná az órákon. Talán éretlen vagyok és kamasz, aki lerombol magában mindent, hogy azután újra felépítse, de akkor miért nem rombolom le azokat a palotákat vagy parasztviskókat is, amelyek az előbb említett és sok más igazi építész kezéből a valódit, a hamisítatlant, az eredetit mutatják meg nekem? Miért nem élek akkor a kamasz, a nyolcadikos gimnazista szűk, képzelődő, gondatlan, felelőtlen és céltalan életében? Mert nem az érdekel engem, ami osztálytársaimat, mert az én életemben nem játszanak fontos szerepet azok az események, amelyek nekik az élet lényeges részét adják. Mi űz. mi hajt az olvasásra, az írásra? Miért szeretek olyan könyveket elolvasni, amelyeket osztálytársaim megvetnek, és a legállatibb kínzásnak tartanák, ha el kellene olvasniok őket? Miért érzek valami megmagyarázhatatlan felelősségtudatot a magam életéért, emberségemért, magyarságomért, és miért látom meg mások és a közösség bajait? És ha ezt meg is tudnám magyarázni azokkal a könyvekkel, amelyek kinyitották a szememet, még mindig nyitva marad a kérdés: miért kell írnom róluk, magamról, másokról, az életről, a magyarságról?
