Tverdota György: József Attila. Költőnk és kora (Kézirattár, Budapest, 1980)

Vas István: GIUSTO-RUBATO

nincsenek élményei. A semmi szónak filozófiai holdudvara van József Attilánál, és jelentéséhez a legközelebbi útbaigazítás két évvel azelőtti cikke a Tollban, Kosztolányi költészetéről, amelynek eredetileg azt a címet akarta adni (Kosztolányi verscíme alapján): Ének a semmitől. „Egész költészete egy kicsit ének a semmiről", írta róla, és ezt a semmit könyörtelenül meg is határozta: „szociális nihilizmus". És most ezt a filozófiával telített és társadalomfilozófiai ítélettel kiejtett szót önmagára alkalmazza - saját versére! Igaz, egy pillanatig azt lehetett hinni - első olvasásra! -, hogy mégsem ugyanarról a semmiről van szó, hogy az első négy sor hetykeségét a dallam váltással együtt nem a vereség érzete váltja föl, hanem valamilyen szélesen alapozott bizakodásé. Mert a második szakasz így kezdődik: Ugy szállong a semmi benne, mint valami: a világ, a táguló űrben lengve jövőjének nekivág ; talán annak a jövőnek - gondolhatta az ember -, amely annyiszor szerepelt József Attila régebbi verseiben, és amelyről az év elején még azt írta, hogy „jövőnk nem született meg", majd nemsokára: „szép jövőnk, ne légy ily sivár!". A pontosvessző után azonban így folytatódik a „Költőnk és Kora" második szakasza : ahogy zúg a lomb, a tenger, ahogy vonítanak éjjel a kutyák . .. Akkor hát miféle jövőnek vághat neki a világ, „a táguló űrben lengve"? A társadalmi jövőnek? Aligha: a íombzúgásból, a tengerzúgásból, az éjszakai kutyavonításból elemi fájdalom szól, és kozmikus katasztrófát jósol, borzongatón és sejtelmesen. A harmadik szakasz megint keményen kezdődik. Én a széken, az a földön és a Föld a Nap alatt