Tverdota György: József Attila. Költőnk és kora (Kézirattár, Budapest, 1980)

Vas István: GIUSTO-RUBATO

„Kor- es pályatársai közül Attilát mégiscsak a szenvtelenül tárgyilagos Ignotus becsülte úgy, ahogy Attila becsültetni kívánta magát." - Szigethy István rajza De a versei ezekben az utolsó hónapjaiban is erősek, epek és összefogottak. A „Költőnk és Kora", akármilyen érzéssel fogott is hozzá, határozottan, sőt hetykén tört föl belőle, amint ezt ő maga is teljes tudatossággal megfogalmazta: ,,K betűkkel szól keményen..." Eredetileg így írta le a sort: „Szabály szerint költi kényem ..." Aztán kijavította, megőrizve a k betűs alliterációt, mert fontosnak tartotta kimondani, hogy keményen szól a költeménye. Az ime viszont önmagában véve nem tanúskodik semmiféle kedély állapotról, kedves és gyakori szava volt ez József Attilának - ezzel indítja utolsó, tragikus versét is („Íme, hát megleltem hazámat..."), de már három évvel azelőtt is volt egy ilyen kezdése („lm, - a hűs udvar téglakocka / vörösén előbb meglapul"), sőt, az „ifjú életek indulója" korszakában egy nagyon bizakodó versét kezdte így: „íme, már megvan az egysejtű ember ..." Közvetlenül a vers születése előtt Németh Andor meglátogatta József Attilát a Siesta szanatóriumban - paplanán egy papír hevert. „Ütemjclek voltak rajta", emlékezett vissza Németh Andor, „tálformájú félkörök, rövid vízszintesek, meg néhány szó: tarló, alkony, nyúl." Milyen kár, hogy Németh Andor, maga is finom és jó formaérzékű költő, nem jegyezte meg, miféle rendben sorakoztak azok a félkörök és vízszintesek - akkor legalább tudhatnók, miféle ritmusban akarta József Attila megírni a verset. De így nem tehetünk mást, hinnünk kell a harmadik sor első változatának („Szabály szerint költi kényem . . ."), vagyis föltételezni, hogy ritmikailag a trocheus szándékával vágott neki a versnek. Aminthogy a vers első négy sora, illetve mindegyik szakaszának első négy sora, nemigen tekinthető ebből a szempontból egyébnek, mint négyes és negyedfelcs trocheusok keresztrímcs váltakozásának. A magyar költészetben a trocheus mindig is a jambusnál ritkábban használatos versmérték volt; még ritkább lett ebben a században. József Attila is csak ritkán élt vele: utolsó négy évében egyszer sem írt következetesen trocheusi verset - olyan vers is, amelyben trocheusi és jambusi sorok váltják egymást, mindössze kettő akad. Azt hiszem, nem szorul bizonyításra, hogy az ereszkedő trocheus határozottabb, sőt, keményebb versmérték az emelkedő jambusnál. Tudvalevő továbbá, hogy újabb költészetünkben a trocheusba többnyire belejátszik valamilyen hangsúlyos ütem. A „Költőnk és Korá"-hzn sincs ez másképpen, sőt, első négy sorát - és legtöbb szakaszának első négy