Ady Endre: Az elhagyott kalóz-hajók (Kézirattár, Budapest, 1977)

hozzá testében talán néhány csepp Ady-vért is hordozó leányra. Nem csoda, hogy már-már vallásos áhítattal beszél róla, pátriája templomainak nyelvén, a már gyermekkorában megélt kálvinista istentiszteletekre emlékezve: Oh, véremből vér edzett büszke vér, Bora közös hitünknek, Lyánykom, testem, urasztaii kenyér. Nagy szemed éti nagy szememre terül, Pilláink multat ásnak S megindul szemem, mint rég, gyermekül. Egy másik versében a vőlegénységet végigkísérő megifjodás élményéről beszél (Minden nagy megújhodottságom). És ha igaz az, hogy a személyiség leginkább eluralkodó tendenciáit a leghitelesebben a partikulárisnál mélyebb üzenetet hordozó alkotások tükrözik vissza, a versek vallomását sokkal perdöntőbbnek kell tekintenünk, mint annak a néhány, kétségeknek, vívódásoknak hangot adó levélnek vagy nyilatkozatnak szavait, amelyekbe az akkori, a hisztérikus férfisírást is megengedő idők a mainál nagyobb érzelmi telítettségű stílusától azóta elszokott olvasó nemegyszer többet, tragikusabbat gondol bele, mint amennyit írójuk valóban mondani kívánt. Ismeretes, hogy házasságkötésüket csaknem egy évig Boncza Miklós makacs ellenállása akadályozta meg. A csúcsai versek a tornyosulni kezdő nehézségek ellenére a zavartalan boldogság idilljéről beszélnek, az egyik legszebb ( Vágtatás a Holdnak) pedig az akadályoknak bátran nekiugró vitéz szándékát fejezi ki. Ez az új utakra száguldó ifjúi hit és lendület jellemzi Az elhagyott kalóz-hajókat is. Végső soron a két vers alapmotívuma rokon, különösen dinamikájában, hiszen nemcsak a lovas útját nevezhetjük vágtatásnak, hanem a hajóét is.