Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

Hírlapírói tevékenysége megcsappan, néhány jobb írását nem számítva el is szürkül. Költészete ellenben eddig nem ismert csúcsokra hág. 1872-től teljesednek ki a nagy líra nagy témái: különös hangulatú szerelmi költészete és mind monumentálisabb méreteket öltő természeti-filozófus versei. Szerelmes versei {Húsz év múlva, 1876; A feledhetetlenhöz, 1882; Utolsó dal Ginához, 1884; Kísértetek, 1885 ; Mákszemek, Harminc év múlva, 1892) költészetünk történetében előzmény nélküliek. A kortárs magyar lírában idegenül hatnak, lévén azok a testi szépség s az érte gerjedt vágy himnuszai — a „tartózkodó szerelem" ideálja idején. S az újszerű tartalmat — fennkölt díszletként — eddig nem ismert hatású hasonlatok, kozmikus természeti képek, hegy-, csillag-, tengerszimbolika lendíti esetenként a nagy líra magasába. Poézisének másik reprezentatív tematikája, természeti és filozofikus versei {A vaáli erdőben, 1875; Végtelenség, 1875; A bikali fák alatt, 1880; Nádas a tavon, 1888; Elmúlt idő, 1892). A század nagyszerű természettudományos eredményein iskolázott elme válaszkeresései ezek a létezés értelmére. Senki sincs irodalmunkban, aki verseiben annyit kérdezett volna, mint ő. A Petőfi és Arany realista tájversein felnőttek nem kisebb idegenkedéssel fogadták Vajda természeti tárgyú verseit, mint szerelmes költeményeit. Vajda a lelkitájat rajzolja meg, nála a természet háttér belső állapota egyes fázisainak érzékeltetéséhez, vívódásaihoz, töprenkedéseihez szolgál alanyul, miként Adynál. Versei többnyire a felkorbácsolt érzés maximumát nyújtják, de fellelhetők sokszor a grandiózus hatás teremtésébe belefáradt poéta halk hangjai is (A vaáli erdőben, Húsz év múlva). Rút fintora a kornak, hogy egy ízig-vérig közéleti tényezőnek készült költő poézise, ím ifjúsága, férfikora ambíciójától megfosztottan érkezik meg a nagy költészet csarnokába, s Vajda János. (Kozmata Ferenc felvétele, PIM ltsz. 5939.)