Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)
Petőfire („nélküle a március 15-i mozgalom nem keletkezhetett volna"), az örök példára figyelve vésődött agyába-szívébe: a költő egyszersmind közéleti tényező, népének vezére és prófétája; ez a meggyőződés évtizedeken át mozgatója és meghatározója költői-közírói tevékenységének. A virrasztók lényegében egy közösségi-közéleti hangoltságú életmű szándékának deklarálása. A politika, a társadalmi élet alapvető kérdéseinek — ebből következően — központi szerepjut Vajda egész életművében. S ezek a problémák — főként a '60— '70-es évek folyamán — elsősorban cikkeiben, röpirataiban nyernek hatásos megfogalmazást. A líra terén politikai tematikájú alkotásai nem érik el szerelmi vagy filozófiai jellegű költeményei művészi szintjét. Kevés az igazán nagy vers közöttük, többségükben az elődöktől örökölt retorika kísért. Vajda tanítványa és nem epigonja Petőfinek. Publicisztikájában a Mester demokratizmusa él tovább alkalmazkodva a változott viszonyokhoz. Költészete viszont új utat jelöl irodalmunk történetében. Innen elvi ellentéte is a Pesti Napló körével, a majdani „irodalmi Deákpárttal", mégpedig politikai-közjogi és irodalmi-esztétikai téren. Vajda — hasonlóan a forradalom eszmeiségéből táplálkozó honorácior társainak egy részéhez — a hazai kapitalizmus megvalósításában a „szegényebb középrendnek", a magyar vagy magyarosodó polgárságnak szánta a vezető szerepet, ellentétben a Pesti Napló köré csoportosult volt centralistákkal, Kemény Zsigmonddal, Eötvös Józseffel, Csengery Antallal és fegyvertársaikkal, akik — mint láttuk — a birtokos nemességet vélték erre hivatottnak. Romantikus lobogású, szenvedélyektől izzó költészete, a modern életérzések kifejezését újfajta képalkotással párosítja. Formálódó esztétikai világképével együtt szembenáll a „népnemzeti" irányzat valóságtiszteletet, józan önmérsékletet dogmává avató teóriájával. Ellentétük természetesen burkoltabb formában már a Bach-éra viszonyai között kirajzolódik. Vajda első kötetbe gyűjtött verseiről, a Költeményekről (1856) Greguss Ágost ír ismertetést a Pesti Naplóban. Tanulmánya elismerésben, találó észrevételekben nem fukarkodik, ám úgyszólván mindent elutasít, ami a bírált poéta költészetét modernné, naggyá teszi. Vajda pedig Salamon Ferencnek a Budapesti Szemlében megjelentetett Petőfi-tanulmányával száll perbe lapjában, a Nővilágban (1859). Salamon cikke, mely Petőfi költészetét Arany javára lefokozza, mérföldkő a népnemzeti irányzat konzervatívvá válásának útján, koncepcióelőzménye az öregedő Gyulai Pál Petőfi-értékelésének. Vajda tehát elsőként tiltakozik a népnemzeti használatra alakított Petőfi-kép ellen. Végleges szakítást politikai-irodalmi téren az 1862-ben írt Vajda-röpiratok, az Önbírálat és a Polgárosodás jelentenek. Az előbbi a társadalmunk, kultúránk, irodalmunk szervezetében észlelt, 1848/49 óta szaporodó aggasztó jelenségeket vizsgálja, az utóbbi címében formulázza a hogyan tovább programját. „Ezen polgárosodás — javasolja — legyen bel- és nemzetközi politikánk irányadója... minden egyéb, még maga a politikai önállás is szinte másodrendűvé, mintegy tőle függővé válik mellette." Nemzet és haladás történelmünk során többször ellentétként kísértő relációjában, költőnk a progressziót részesíti előnyben — a nemzet jövője érdekében. A röpiratok megjelentét követő országos méretű polémia Vajdát és elképzeléseit az érdeklődés központjába emeli. Személye — úgy tűnt — centripetális erőt képezhet egy, a Pesti Napló köre ellenében fellépő vállalkozás számára, mégpedig nemcsak az irodalomban, hanem a publicisztikában is (a reá váró szerepet maga a jelölt is ambicionálni látszott).