Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

A Kisfaludy Társaság 1843-ban indított népköltési gyűjteményének szerkesztője Erdélyi János il \ (• \ \ i: KÖZMONDÁSOK KÖNU i;HI)KI,\ I .1 ÁiVOS. Érthető hát, ha Petőfit, 1854-ben közzé tett tanulmányában, mint a bordalok, a tájversek költőjét, a népköltészetet jellemző egyszerűség világirodalmi rangra emelőjét méltatja, a forradalmárt, mint a kora „beteg lázának látható jeleit" hordozót valósággal mentegeti. A petőfieskedők elleni hadakozás persze az ő értékrendjét is megbillenti, Petőfit Goethe, sőt Béranger mögé helyezi, a „valódi költői nagyságot" és az „emberi szellem mélységeit" hiányolva benne. Vajda Jánoshoz hasonlóan Erdélyi is figyelmeztet a nemzetinek az emberit háttérbe szorító tenyéré irodalmunkban: „Most már a napi és a népi állanak szemközt az örökkel és istenivel." Az '50—60-as évek fordulóján kialakult szemléletnél egészségesebb koncepció csap ki írásaiból, hangoztatván többféle irányzat jogosultságát: „megállhatatlan elv azoké, kik úgyszólván kirekesztőleg népi vagy ellenkező elemhez vallottak". Az '50-es évek közepétől mindinkább a filozófia felé fordul érdeklődése. A hazai bölcsészet jelene (1857), A bölcsészet Magyarországon (1885) kiemelkedő alkotásai filozófiai irodalmunknak.