Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

s Ivók irányzatokon kívül JÓKAI MÓR Nemzedékek sora illette a „nagy mesemondó" díszítő jelzővel Jókai Mórt (1825—1904). Féja Géza pedig alkotóerejének a népköltészethez hasonlító természete kapcsán a magyar „naiv eposzt" véli felfedezni művében, amely után hiába áhítozott-kutatott a finn Kalevala diadala nyomán fölbuzdult magyar 19. század. A tudomány szigora, pedantériája ugyan mindenkor tiltakozott az epitheton ornans ellen, leminősítést sejdítve benne — részben okkal. Jókai ugyanis valóban több volt, „holmi mesemondónál", egyike irodalmunk legjelesebbjeinek (külföldön is legismertebbjeinek), aki a világirodalom mércéjével mérve is nagy alkotásokat hozott létre, és érdemei hervadhatatlanok a regény műfajának magyarrá, nemzetivé válása terén. Ám a mesemondó megjelölés mégsem független az igazság bizonyos elemeitől. Jókai sodró erejű mesélő. A mese áll mindvégig írói világának középpontjában, a lélekrajz mintegy ennek a fordulataihoz igazodik. Monográfusa, Nagy Miklós Jókai romantikáját elemezve, a jellegzetesen XIX. századi „kelléktár" motívumai mellett, felhívja a figyelmet annak archaikus népmesei rétegére is. Mindez mesevázaiban is jelen van. A főhősnek — mint a népmesében — mind tornyosulóbb akadályokkal kell megküzdenie, hogy vágyait, céljait elérhesse. És rokonságot tart a Jókai-regény az eposszal is, főleg a reformkort, az 1848/49-es szabadságharc emlékeit megelevenítő munkái. A kőszívű ember fiai (1869) például telítve van az eposzi nagyság elemeivel: a szabadságharc honvédserege az eget ostromló titánok hada, a népfelkelés meg Attila kardja. Jókai Mór 1869-ben. Kalmár és Liederhoffer felvétele (PIM ltsz. 1680.)