Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

pesti egyetemen. Magyar verstana. (1880) és A ballada elmélete (1864) című műfajmonográfiája, sok tekintetben máig ható szaktudományi munka. Salamon Ferenc már a kezdetek idején a liberalizmus konzervatív változatát képviseli. 1858-as Petőfi-értékelése — a hanyatló liberalizmus, a dualizmuskori szabadelvűség előfutáraként — arra szolgál tanulságul, hogy a népies-nemzeti irányzat mint válik az irodalmi konzervativizmus és a közéleti maradiság egyik megtestesítőjévé. Gyulai még a '80-as években sem ír le olyanokat Petőfiről, amilyeneket Salamon már akkor nem átall megfogalmazni. Aranyt nemzeti költőnek tartja, Petőfit nem, ,,a magyar költészet genre-festőjének nevezhetnők, de többnek alig", „nemcsak a nemesi osztályokkal szállt szembe, hanem múltunkkal, a nemzet történeti nagyságával, hogy a magyar jellem ideálját egy bojtárban, hősiességét legfeljebb egy huszárban énekelje meg". Irodalmi tevékenységének irányát a társadalmi és szociális problémáktól megfosztott valóságszemlélet és az erre épülő, mindenkiénél következetesebb „nemzetirodalom" — koncepció határozza meg. Az irodalom feladata — értelmezésben — az osztálykülönbségek ábrázolásának kiiktatásával szilárd tömböt faragni a nemzetből, védfalul a germanizációs törekvésekkel és a „belhoni népmozgalmakkal" szemben. Érdeklődése utóbb teljességgel a történettudomány felé fordul. 1865-től kezdve nem ír irodalmi témájú cikkeket. Történész-publikációi nagy gonddal készülnek s forrásértékűek napjainkban is. Buda-Pest története (1878—1885) című, háromkötetes művéről suttogta a fáma: lúdtollal kezdte írni és acéllal fejezte be. ERDÉLYI JÁNOS Mester, akit követői felülmúltak, legalábbis az irodalom terén — így summázhatnánk röviden Erdélyi János (1817—1868) életművét. Költőként, teoretikusként Petőfi és a népiesség diadalának előkészítője. Ám Petőfi költészete feledteti az övét, Gyulai szemléletben és módszerben újszerűbb, olvasmányosabb kritikái az ízlésformálásban nagyobb hatást gyakoroltak Erdélyi egyszerűséget hirdető, de nehézkesen megírt, tárgyukhoz spekulatív módon közelítő tanulmányainál. Irodalmi népiességünk megalapozója már a forradalom előtt is tekintélyes pályát fut be. 1839-ben levelező tagja az Akadémiának; 1842-ben tagja, 1843-ban pedig titkára a Kisfaludy Társaságnak és szerkeszti folyóiratát, a Magyar Szépirodalmi Szemlét. 1851-ben irodalmi életünk centrumából Sárospatakra költözik, professzora lesz a kollégiumnak, alapítója a protestáns szellemi élet tekintélyes orgánumának, a Sárospataki Füzeteknek. A fővárosi lapok — a Pesti Napló, a Budapesti Szemle — csaknem rendszeresen közlik értekezéseit, s ezek Erdélyi János kisebb prózái címmel 1863-ban kötetben is megjelennek. A Hegelt mesteréül választó Erdélyi népiességről vallott elképzelésének fő motívumai már 1842-ben írt, Népköltészetről című publikációjában fellelhetők, melyet későbbi tanulmányai (Népköltészet és kelmeiség, 1853; Petőfi, 1854; Egy századnegyed a magyar irodalomból, 1855; A magyar líra, 1859) újabb értékes felismerésekkel bővítenék. Ars poeticája a népiesség-realizmus-demokratizmus olyan szoros egysége, amely csak forradalmakat előkészítő időszakok során létesülhet. Petőfi természetesen ezt is túlhaladta forradalmiságával, világszabadság-követelésével. Erdélyi tehát nem vált elvet-hangot Világos után, mert az ő célja (Aranyéval együtt) mindenkor a polgárosult nemzeti irodalom megteremtése volt.