Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

Csengery Antal 1860 körül. Gyulai Pál 1860 körül. (PIM ltsz. 3175.) lalkozó könyv lapjaira? — kérdezheti az olvasó. Azért, mert szinte a világosi fegyverletétel napjától kezdve irányító szerepet vitt irodalmi életünkben — tisztes mennyiségű levelezése a bizonyság. A Kemény-féle Pesti Napló tárcarovatának vezetőjeként sikerrel törekedett legjobb íróink, tudósaink összefogására. A Budapesti Szemle szerkesztőjeként a polgári szemléletű irodalom és tudomány népszerűsítője és fórumadója. Az '50-es évek végén sokan úgy vélik Csengery lesz a Deák körüli csoportosulás irodalmi vezére, ám ezt a szerepet Gyulainak engedi át, a szükség — úgy érzi — őt a politika, a közgazdaság területére vonja. Példásan szerkesztett kiadványában, A magyar szónokok és statusférfiak könyvében (1851) ő írja a Beöthy Ödönnel, Szemere Bertalannal, Szentkirályi Móriccal, Dessewffy Auréllal, Szalay Lászlóval foglalkozó esszéket. „Szemere Pál, az agg kritikus pedig lelkesülten kiáltott fel: hogy örvendene, ha élne, Kazinczy e prózának, mily szabatosság, finomság és erély a kifejezésekben!" Csengery Keménnyel, Gyulaival egyetemben a történetírást „a költészet és a bölcselem vegyületének" minősíti. Közvetítőjét az esszét a hírlapi cikk és a monográfia, a bírálat és az értekezés közötti közbülső jelenségnek tartja. Fő követelményét az olvasmányosságban jelöli meg. Csengery mindenesetre felkent művelője volt korai esszéírásunknak. „Zaklatott élete — írja Gyulai Pál —, gyönge egészsége, szétszórt munkássága nem engedték meg, hogy egy pár nagy munkára összpontosítsa erejét azon szakban — a történettudományban —, melyet leginkább kedvelt... ezért inkább csak mint szerkesztő, műfordító, hírlap- és esszéíró hagyott mélyebb nyomot irodalmunkban."