Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

A népiesből népnemzetivé váló irodalom ARANY JÁNOS Ha a magyar reformkor mondanivalóját a költészet nyelvén Vörösmarty poézise fejezte ki a leghatásosabban, a forradalomét vigiliájával együttesen Petőfi lírája, akkor a Bach nevével fémjelzett évtizednek kétségkívül Arany János a költő reprezentánsa. Költészetéből egy nép, egy nemzet hallotta ki az akkor kimondhatatlant, a csak a szíve rejtekén hordozottat (Ősszel, 1850; Szondi két apródja, 1856; írjak? Ne írjak? 1856). Személye a Kisfaludy Társaság meg-megújuló pályázatain elért sikerei okán válik ismeretessé (Elveszett alkotmány, 1845; Toldi, 1846). Az előbbiről Móricz Zsigmond írta: „Ezekben a sorokban jelenik meg először az a szociológiai szemlélet, amely csak most, szinte száz év múlva nyert polgárjogot Magyarországon. "Az utóbbi pedig irodalmi fejlődésünk fontos állomása, a népi realizmusnak első klasszikus műve. Eddig lehetetlennek látszót teljesít: a lélek mélységeinek naiv eszközökkel való visszaadását. Arany János: Szondi két apródja, 1856. (PIM Kézirattára ltsz. V.642.)