Miklóssy János: „Elzúgtak forradalmai...” (1849–1875) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1991)

az élclapok. „Ozönükből" három érdemel említést; Jókai lapja, az Üstökös (1858—1918) és „előjátéka", a Nagy Tükör (1856—1858), valamint a Tóth Kálmán szerkesztette Bolond Miska (1860—1875). Az Üstökös — bár 1860/61 felforrósodott légkörében benne is a politkai vicc válik uralkodóvá — közéletünk egészét kíséri figyelemmel, a Bolond Miska ellenben kifejezetten politikai élclap. Az Üstökös humora, a népi-nemesi gyökerekből táplálkozó, nemzeti humor, előzménye a Borsszem Jankó képviselte a polgári-városi humornak. AZ EURÓPAI IRODALOM HAZULRÓL NÉZVE Az 1848-as forradalmak veresége egész Európára bénítólag hatott, Nyugat-Európa irodalma azonban a miénkénél hamarább állt lábra. Szerepet játszhatott ebben a kapitalizmus ottani dinamikusabb fejlődése, amiből következően a társadalmi változások kontúrjai is határozottabb formát ölthettek. Az életforma- és életérzés-váltás tehát markánsabban hagyta maga mögött a romantika korszakának valóságélményét. Ráadásul az '50-es, '60-as évek irodalmát, az európai literatúra leggazdagabban termő korai között jegyzik. Tovább tart a francia regény diadalmas korszaka. A még a romantikához húzó Victor Hugo ekkor írja meg a Századok legendáját (1859), a „romantika nagy lírai hattyúdalát", a Nyomorultakat (1862). Ezekben az évtizedekben bontakozik ki Flaubert regényművészete is, aBovaryné (1857), Salammbô (1862) és az Érzelmek iskolája (1868). Az angol irodalom súlyos jelenlétét elsősorban Dickens alkotásai jelzik (Copperfield Dávid, 1850; Nehéz idők, 1854; Kis Dorrit, 1857; Nagy várakozások, 1857). Ekkor történik az oroszok fantasztikus berobbanása az európai epika színpadára: Turgenyev és Puskin művei,/! nemes fészek (1862) és az Anyegin (1866), Dosztojevszkij, Tolsztoj grandiózus regényei a Bűn és bűnhődés (1866), Háború és béke (1869). Létrejönnek továbbá a modern líra és a dráma legfontosabb előzményei (Baudelaire: A romlás virágai, 1857; Ibsen: Brand, 1866; Peer Gynt, 1867). A kortárs elsősorban az orosz epika, problémalátása mélyebb a hazainál, nem zárkózik úgy el a „nem szeretem" történetek-sorsok ábrázolásától, mint az eszményítés esztétikája által irányított magyar próza, száműzvén lapjairól a mindennapi élet sokszor illúziókat oszlató kérdéskörét. Igaz, az orosz írók vállalkozását nem fogta korlátok közé a vesztett forradalom traumája és az oldott kéveként széthulló kisnemzet kísértő réme. A magyar irodalom — mint 48 előtt — mindenekelőtt a francia és az angol epika, Victor Hugo, Thackeray, Dickens teljesítményére figyelt, Balzac példájától, az „erkölcstelentől" megvetőn fordult el. És korán fölérzett az oroszokéra, Arany Gogolt, Gyulai Turgenyevet érzi lelkéhez közelállónak. Anyegin-kritikájában Gyulai az orosz és a magyar társadalom rokon konfliktusát tapintja: a nemzetiség és a polgárosodás ütközését. A realizmus intenzívebb honi honosítása mellett Gyulai és Salamon Ferenc száll síkra, és Bérczy Károly is, példaként ajánlva az angol irodalmat. De az orosz epika vagy a francia regény flauberti útját igazában csak egy műremek, Gyulai Pál regénye, az Egy régi udvarház utolsó gazdája követi; ám a magyar irodalom fejlődési feltételei okán most még nem tud besorolni. A fentebb számbavett eredmények a század utolsó negyedének hazai literatúrájára gyakorolnak majd felszabadító, ösztönző hatást.