Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)

íme mennyi új, izgalmas kérdés egy, nem a legjelentősebbek közül való költemény kapcsán! A versekben egyes szám első személyben megszólaló lírai hős (például a Hírős város az aafődön Kecskemét. . . betyárja, a Fürdik a holdvilág. . . haramiája, A faluban utcahosszat. . . ittasan daloló legénye, vagy a közkedvelt, említett románc szamaragoló juhászbojtárja) persze éppúgy nem azonosítható Petőfivel, mint a bordalok tudatosan elrajzolt önarcképe. A két verssorozatban azonban feltűnő és közös sajátosság, hogy a költő viszonya a lírai tárgyhoz mennyire változatos: az érzelmi megértéstől a mosolygó elnézésen át az élesebb iróniáig terjed. (Minderre még szükségünk lesz A helység kalapácsa és a János vitéz jobb megértéséhez. . .) A romantikus vershelyzetek megválogatott átvétele, a tematika kibővítése, a hangnembeli változatosság kialakítása mellett a lírai fodulatot segítette elő Petőfi versalkotó technikája, amely kb. 1843 és 1845 között alakult ki. A valós tény, hangulat, élmény, amikor kiváltja a verset, eszményítés híján részleteiben is hiteles lesz. Ismét konkrét példán: a Színházban című némileg önironikus szerelmes versben (1844. július) szó esik a Nemzeti Színház földszintjén álldogáló költőről, aki utolsó forintját is belépőjegyre áldozta, csak hogy imádottja páholya alatt lehessen. Nos, a földszintre a napi jegy valóban egy forintba került; az a ,,Dessewffy grófnő' pedig, akit e vers címzettjének gyaníthatunk, valóban a 3. sz. földszinti páholy bérlője volt, ahová még elhatolhatott az állóhelyről küldött epedő pillantás. . . A múltbéli emlék ugyanúgy kiválthatta a verset. Nem afféle „népdalküszöbként", kezdősorként, amelyről mintegy elrugaszkodik az emlékező képzelet, hanem megintcsak valóságos részletekkel, az „itt és most" hitelével — olykor megdöbbentően nagy időbeli távolságból. Egyszerűbb eset a Pesten írt Az alföld (1844. június-július) pontos rajza, mert a meghökkentően modern, szinte filmes technikával dolgozó képalkotás és szerkesztés a szülőföld sokszor látott, mélyen beivódott alapélmény-emléktárából válogathat. De — s ezt az újabb kutatások egyértelműen bizonyították — Petőfi kitűnő, színészgyakorlattal is erősített, sajátos költői emlékezete ennél jóval nagyobb teljesítményekre is képes volt. Mint Martinkó András kikutatta, az Okatootáia (1847. december) furcsa címadó földrajzi neve még az aszódi diákévekben, tehát legkésőbb 1838-ban került Petőfi kezébe, egy útleírás olvasásakor. Mezősi Károly találta meg A helység kalapácsa (1844. augusztus—szeptember) figuráinak élő, kiskunfélegyházi modelljeit: a rosszéletű, italozó és nőcsábász kántort meg az őt ezért bevádoló harangozó történetét a város 1829—1830. évi jegyzőkönyvében. Az időbeli távolság 9, illetve 14 év. Petőfi lírai forradalmának fontos eleme az a természetes, könnyen gördülő versbeszéd, amely a népdalok szájról szájra terjedő és közben csiszolódó szövegeire emlékeztet, és amelyben egyre kevesebb nyoma van a műgond izzadságának. Ez egyrészt módot adott a páratlan népszerűségre, a gyors folklorizálódásra, másrészt viszont forrása lett számos, kisebb-nagyobb irigységének, a csekélyebb talentumok esztétizáló támadásának. Ilyen értelemben is a jó felismerésnek járó tisztelettel idézhetjük a Pester Zeitung művelt eperjesi levelezőjét, aki „der ungarische Béranger oder Csokonay redivivus"-nak, azaz a magyar Béranger-nak vagy az újraéledt Csokonainak nevezte költőnket. S valóban: ha a Toldy egybegyűjtötte lírai adósságokat vagy az Eötvös definiálta népköltő követelményeit rávetítjük a puritán kivitelű és című Versek kötetére, láthatjuk, Petőfi első kötet-megszólalásakor teljesítette mindazt, amit vártak — valakitől. Miközben a régen várt népköltő mibenlétét firtatjuk Petőfi korai verseiben, azonnal el is határolhatjuk őt a parlagiasságtól, amelytől már a reformkori irodalmi népiesség sem volt