Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)
S most eltökélt szándékom küzdeni A népjogért, de nem vérútakon, Es nem tapodva másokat. . . . . . olvadozzék egybe általam, Egy jogban élve a pór és nemes. A Csikós című népszínműben (1847) viszont túllépett a liberális népfogalom addigi körén, amikor osztálykonfliktust állított drámája középpontjába. Corvin János embergyűlölésbe menekülésének, népbarátságának kudarcát csak a szerelem oldotta fel; a Csikós viszont a csikósgazda képviselte népi bölcsesség érvényesítésével, az úri bitang elkövette gyilkosság felderítésével és az ártatlanul meghurcoltak erkölcsi fölényével zárult. A galíciai tragédia mind konzervatív, mind liberális oldalon meggyorsította az átmeneti nyilvánossági formák - kör, egylet, társulat - háttérbe szorulását, a politikai párt javára. A politika polarizálódása viszont teljesebbé tette az irodalomtól való elhatárolódását. Széchenyi 1841-ben még örömmel forgatta osztályostársa, Teleki László Kegyenc című tragédiáját, mint annak bizonyítékát, hogy a magyar arisztokrácia minden területen kimagasló szellemi teljesítményre képes. 1845-ben már száműzte volna a politikából Eötvös Józsefet, és centralista voltánál jobban irritálta szépírósága. Kossuth Pesti Hírlapja 1843 decemberében hírlelte a miskolci tűzkárosultak javára kiadott, Szivárvány című almanachot, benne Petőfi verseivel. Ugyanő 1846 decemberében már visszavette kéziratát az Életképek szerkesztőjétől, Frankenburg Adolftól, miután együtt szerepelt neve az előfizetési felhívásban Petőfiével (mellesleg Eötvösével, Jókaiéval és Nagy Ignácéval is), és nem akart „egy poéta mellett figurálni." Sőt: a reformellenzék nem habozott lépni kulturálisirodalmi-művészeti kérdésekben, amikor az a veszély fenyegetett, hogy azok kedvezőtlenül hatnak a politikára. 1846 nyarán Frankenburg előfizetési felhívás helyett lapja anyagi helyzetét és nehézségeit közölte olvasóival, egyszerre címezve az ellenzéknek és a kormányszerveknek. Az udvari kamara nem élt a felkínálkozással, hogy Frankenburg bizonyos összegért hajlandó lett volna megválni lapjától. Az ellenzék azonban nem késlekedett: szeptember 10-én szerződést kötöttek, amely szerint kormányzati ellenintézkedés esetén kárpótlást ígértek Frankenburgnak. Az aláírók: gróf Batthyány Kázmér, gróf Teleki László, gróf Ráday Gedeon, Pulszky Ferenc és Kossuth Lajos. Az ellenzék így divatlap, tehát népszerű sajtóorgánum birtokába jutott, közlönyt biztosított a Nemzeti Színháznak, publikációs lehetőséget az ellenzéki íróknak. 1846 augusztusában nemcsak a Nemzeti Színház drámabíráló-választmányának liberális írói (Bajza, Vörösmarty, Tóth Lőric) álltak ki a reformellenzék egyik vezéregyénisége, a színház országos főigazgatója, Ráday Gedeon mellett, hanem a Pesti Hírlapban megjelent nyilatkozatot aláírta Batthyány Kázmér és Kossuth is. Amikor — az említett programalkotó ellenzéki konferencia idején — 1847 márciusában Czakó a színházi karszemélyzet nevében ismét az igazgatást bírálta, nemcsak a Szalay László szerkesztette Pesti Hírlap közölte a színházi vezetés válaszát, de az Életképek is publikált (1847. április 10-én) egy Ráday melletti nyilatkozatot 45 aláírással — többek között Batthyány, Kossuth, Teleki, Vörösmarty, Bajza, Fáy András nevét olvashatjuk —, hogy megelőzze a Helytartótanács esetleges beavatkozását a vitába. Ugyanakkor Czakónak nem kellett megválnia a színháztól, bár a sajtópolémia bizonyára hozzájárult életválságának kialakulásához, s így közvetve 1847 decemberi öngyilkosságához is.
