Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)

A lírai forradalom műhelyében A Petőfi-kutatás már korábban és most, a készülő új kritikai kiadás munkálatai során is nagyon sok kérdést tisztázott az úgynevezett műhelytitkok közül. Miben áll tehát Petőfi sokat emlegetett költői-lírai forradalma? A Versekből válogathatunk olyan költeményeket, amelyek a romantika kedvelt helyzetdalait, életképeit, bordalait követik, de ezek is felragyognak Petőfi tollán. A család és a társaság, a társadalom merevségének megfelelően jelent meg eddig a poézisban, amint ez a konzervatív divatláp, a Honderű rajzos fejlécén is látható. Egy családi vita olyan, a párbeszédig pontos megverselése, amilyen az Egy estém otthon, példa nélküli addigi irodalmunkban. A rajongva imádott anya mellett a fejcsóválva szeretett apa szintén Petőfi hozta újdonság — szakítás a pátriárka-családfő és a gyermekét kitagadó bősz atya romantikus, addig kizárólagos sablonjaival. Ez a páratlan őszinteség, amely kiterjed a költő hétköznapi, sőt aznapi hangulataira, benyomásaira, gondjairaörömeire, jól ellenpontozható az örökölt vershelyzetek és -szerepek sorával, a helyzetdalokkal és a zsánerképekkel, amelyek első személyben szólnak. A Petőfi-kutatókat mindig is izgatta ez a kérdés: Horváth János ebből építette ki a lírai szerepjátszás elméletét, amelynek megcáfolására aztán Pándi Pál egész könyvet szentelt, attól félve, hogy a helyzetdal írása, az önzsánerezés, a kor teatralitása megkérdőjelezheti Petőfi világnézeti őszinteségét. Holott a kettő nem választható el egymástól: az őszinte hangvételre, a közérthetőségre törekvő, a népköltői feladatokra vállalkozó poéta nem nélkülözheti a helyzetek és a szerepek adta kifejezésbeli lehetőségeket; azoknak nem elvetésére, hanem ellenkezőleg, bővítésére készül. Másfelől viszont a jelenségek időben is elhatárolódnak. Az egyéni világlátás kiküzdése után egyre kevésbé lesz szükség ezekre a közvetett, irodalmias eszközökre. A költői hivatástudat körére szűkítve versillusztrációinkat: a Jövendölés (1843. március 5. előtt) egységesen romantikus vers volt, hangvételét, képalkotását, ívelő szerkezetét tekintve egyaránt, a szállóigévé lett záróstrófáig („Anyám, az álmok nem hazudnak. . ."). A Javulási szándék (1844. március-április) önmegszólítással indul, s benne szinte a költő két énje vitatkozik. A „befutott", megállapodott polgár inti a helyzetdalok, bordalok korhely poétáját a jobbulásra, megkomolyodásra. Az ötlet nemcsak a költemény hat versszakára érvényes: tudjuk, Petőfinek 1844 nyarára már valóban terhére volt a kialakított, borissza és szoknyabolond arckép, amely viszont-bordalokat váltott ki, kézzelfogható együttivási meghívásokkal. A Javulási szándék befejező versszakában azonban már benne rejlik egy új költői téma, az idő előtti megállapodottság, a feladott életelvektől és életformától való félelem: O nem, nem! engem a rendes élet Időnek előtte megölne, tudom; Költő' vagyok, költőileg kell Végigrohannom az életuton!