Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)

Realista alternatíva (persze az sem vegytisztán) csak a prózai epikában adódott. Dickens — írói nevén: Boz — igen gyors népszerűségre tett szert. Tompa Mihály szerint már 1843-ban ,,ő alkalmasint most a villágirodalom első élő hőse." De sokat forgatták az olvasók az azóta feledettebb Bulwer Lytton munkáit is. Mindez nem jelentett kizárólagosságot, nemzedéki ízlésfordulatot, akár az egyes ember irodalmi panteonjában sem. A magyar irodalom első kritikai realista művének teljes joggal tartjuk Eötvös József regényét, A falu jegyzőjét (1845). Láttuk, hogyan és miért váltotta ki — Taksony vármegyébe tipizált társadalombírálatával, betyárábrázolásával, a tisztújítási manipulációk leleplezésével — az irány költészet konzervatív ellenfeleinek vádaskodását. Nem kevésbé érdekes, hogy Degré Alajos (aki Kedélyrajzok címen 1847-ben maga is epikusként adott ki kötetet; beszélyei, hazai útirajzai, karcolatai irányzatos gyűjteményét) hogyan rögzítette emlékirataiban az eötvösi mű fogadtatását fiatal írótársai körében: „. . .igen elterjedt, igen olvasott, de túlságoskodásai miatt eléggé ellenszenves regény volt." A jelzők, fogalmak megmosolyogtatóan felcserélődtek: a „túlságoskodás" a feudális vármegye tárgyilagos hangvételű, kritikai realista ábrázolását jelentette, ami idegen volt a Pillwax kávéház francia romantikán, annak szélsőségesebb változatán is nevelkedett fiatal írói számára. Ha kialakulóban van az új minőségű „nép" fogalma; ha van már megkülönböztethető népköltészet és nemzeti irodalom, akkor lennie kell „ népköltő

'-nek is, e liberális tágasságú fogalmak megtestesítőjének. Alakja szintén a francia romantikus literatúrából plántálódik át hozzánk. Eötvös József 1835. november 24-i előszavában, amelyet /4/zge/o-fordításához írt, Victor Hugóban találta meg a népköltő mintáját: „A században, melyben élünk, a művészet köre messze terjedt; a publikum, így szóla a költő egykor; a nép, így szól a költő ma." Lényegében megismételte ugyanezt az Athenaeum számára írt tanulmányában (Victor Hugo mint drámai költő, 1837), megerősítve egyszersmind azt az értékhierarchiát a műfajok között, amely a drámát helyezte a csúcsra, mint a tömegekre leginkább ható, népszerű műfajcsoportot. Erdélyi János 1842-es, említett népköltészettanulmánya ebből a szempontból csak annyi újat hozott, hogy újabb népköltő-mintát nevezett meg, a francia Pierre Jean Béranger személyében, aki a népdalok zenéjére alkalmazta chansonjait. Toldy Ferenc a Kisfaludy Társaságban (előadása egyébként Erdélyi tanulmányával együtt jelent meg a Társaság évlapjaiban) konkrét hiánylistát is közölt: nincs „nemzeti hősköltemény", vígeposz, mese, költői beszély; visszaesett az „érzelemköltészet", a lelkivilág problémái a szerelemre szűkültek; hiányzik a „festő költészet"; a színpadi műveket — az idegen minták követése helyett — a „magyar népjellemmel" kell jobban összefüggésbe hozni. De változatosabbá teendő a versköltés formakincse is: „. . .fájlalom, hogy még eddig a nyelvünkben, mint minden nyelvben, meglevő saját mértéket s ritmust ki nem lestünk (. . .); fájlalom, hogy a rím dolgát teljes empíriába engedtük süllyedni. . ." A leendő magyar népköltő számára nem ígérkezett könnyű pályafutás.