Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)

Ä \ KM ZK Ti SZI.VIIAZ DAS XYTlO.VUTHKATKH in Ptfsth Rudolf Alt: A Nemzeti Színház, 1845. (Litográfia. 16x25.4 cm. PIM ltsz. 62.1190.1.) zárta az Athenaeum színikritikai rovatát, Nagy Ignác Tisztújításában, Vahot Imre Országgyűlési szállás című vígjátékában és Szigligeti Ede első népszínművében, a Szökött katonában látta az időszerű politikai mondanivaló, a szórakoztató eszköztár még elfogadható kompromisszumát: „Mi ennek reményében zárjuk be Magyar Játékszíni Krónikánkat, hogy a Tisztújítás pesti színházunk életében, egy új korszak kezdője volt, amely nemsokára eszközöket idézend elő, miknél fogva színészetünk az leszen, minek rendeltetésénél fogva lennie kell, egyik hatalmas támoszlopa lételünk legfőbb eszközének, a nemzetiségnek." Bajza nem foglalkozhatott a nemzeti opera sikerével: nemcsak elvi okokból (a drámát féltette tőle), hanem mert Erkel Ferenc második, de első igazán sikeres operáját, a Hunyadi Lászlót csak három héttel később, 1844 januárjában mutatták be. Bajza félelme nem volt alaptalan: Vörösmarty drámája, a Czillei és a Hunyadiak nem is tudott tetszést aratni ott, ahol a „Meghalt a cselszövő..." refrénje zengett, és Schodelné, a hazatért európai operacsillag énekelte Szilágyi Erzsébet szólamát. E tendenciának egyetlen mű kirobbanó sikere mondott ellent: a Bánk báné. Katona József 1845-ben egyértelműen az érdekegyesítés előfutárának bizonyult, ráadásul a színház a legjobb erőivel hozta színre a drámát, a címszerepben pedig Lendvay Márton eljátszotta a reformkori magyarság szívdobogtató ábrándképét, ahogyan azt egy fiatal nemzet önmagáról megálmodta.