Kerényi Ferenc: Petőfi és kora (1842–1849) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1993)

versét: 1839-ben a magyar liberalizmus tételes hitvallását rögzítette a nagyvilág számára (A Guttenberg-albumba), 1840-ben a romantikus művész-zsenit és az európaivá lett magyart egyszemélyben köszöntötte ódájában (Liszt Ferenchez), 1841-ben a főrangú nők nemzetietlenségének példájával intette kortársait (Az úri hölgyhöz), a hagyományos bordalt, a királyhimnuszt egyesítette és a hazára pohárköszöntőt oly gyakran mondó magyar embert ábrázolta ironikusan a Fóti dalban (1842), amire 1843-ban a már idézett Honszeretet, 1844-ben pedig a Gondolatok a könyvtárban következett. A magyar líratörténetnek ezek az ünnepnapjai azonban csak néhány műfajra korlátozódtak. 1849 után, amikor Barsi-Neumann József bicskei plébános rabtársaival (zömmel értelmiségi foglalkozású honvédtisztekkel) a laibachi várban dalolt énekeiket összeírta, kiderült, hogy a népdallá válás dicsőségében a reformkori lírának csak igen szűk hányada osztozott. Emlékiratírónk Kölcsey Himnuszáról, valamint a Szózatról és a Fóti dalról megjegyzi: ,,. . .csak olyankor kerültek elő, amikor egyhangú életünknek fennköltebb színezetet kívántunk adni." Bajza József Múltadban nincs öröm kezdetű elégikus versét (Sóhajtás, 1834) a helyzet avatta időszerűvé. Tompa egy és Petőfi számosabb verse mellett a lajstrom zömét népdalok, népies műdalok alkották, közöttük is főleg olyanok, amelyek népszínműbetétként másodjára is folklorizálódni kezdtek. A népköltészet tanulmányozása, összegyűjtése, kiadása szintén ennek az évtizednek tudatos programja lett. A Kisfaludy Társaság 1844. évi gyűjtési felhívását, amely végül az Erdélyi János szerkesztette Népdalok és mondák három kötetének kiadásához vezetett (1846—1848), a Népköltészetről című, 1842-es Erdélyi-tanulmány alapozta meg. A líra megújulását — egyben választ adva a műköltészet szűk hatókörének problémájára is — csak így tudta elképzelni: ,,Ha belőle merít a költő, lesz, ki őt hallgassa, seregestül találand megnyílt szívekre mindenkor, ha csak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet. . ." A magyar romantika nagy triásza, a költő Vörösmarty, a szerkesztő-kritikus Bajza és a szövegkiadó-irodalomtörténész Toldy (szinte ideális munkamegosztással) az 1840-es évek elejére az irodalmi élet kulcspozícióiból sokat megszerzett magának. Esztétikai felfogásuk mutatott ugyan árnyalatnyi különbségeket, de abban egyetértettek, hogy a művészetnek „nem mezítelen valóságot, hanem az élet művészileg megnemesített képeit kell visszatükrözni." Ezt Bajza írta le 1842 decemberében, az Athenaeum színikritikájában Lendvay Mártonnak, a Nemzeti Színház nemzeti férfiideált megtestesítő hősszerelmes színészének egyik alakításáról, de megállapítása általános érvényű. Hasonlóan vélekedett például a romantika kedvencéről, az egyetemes zseniként ünnepelt Shakespeare-ről is, akit nagyon tisztelt, de kárhoztatott a ///. Richárdért, és a színpadi előadásban korrigálta volna az Othello ,,némi botrányos helyei"-t is, Desdemona nyíltszíni megfojtását. Ha a lírában a nemzetinek nevezett költészet hazafias és szerelmi tematikájának romantikus dagályosságával szemben a népköltészet felé fordulás, egyfajta „lírai realizmus" jelenthette az alternatívát, a színpadon csak Shakespeare képezhetett valamelyes ellenpontot a francia drámák túlsúlyával szemben, amint azt Henszlmann Imre hangoztatta Bajza ellenében 1842—1843-ban. Ez a vita a romantika sáncain belül maradt. A romantikus magyar történelmi tragédia viszont nem váltotta be a hozzáfűzött liberális reményeket. Sikereket akkor mutathatott fel, mint Szigligeti Grittije (1844), ha vállalta a francia melodráma származási titkait, szerepcseréit, a szcenika és a statisztéria látványosságait, az operától kölcsönzött nagyjeleneteket. Példázatossága ellenére a műfaj alulmaradt a szórakoztatva közéleti társadalmi vígjátékkal és népszínművel, valamint a zenedramaturgia eszközeit is felhasználó nagyoperával szemben. Bajza, amikor 1843. december 31-én le-