Taxner-Tóth Ernő: Kazinczy és kora (1750–1817) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1987)

Előzmények - összefüggések

A nyelvkérdés Az első magyar regénysikerből választott előző idézet több szempontból tanulságos. Megfigyelhetjük benne az iskolában tanult (és tanított) retorikai hagyomány érvényesülését: a szöveg elmondva sokkal hatásosabb, mint írott formájában. Nyugtázhatjuk Dugonics igyekezetét, hogy a szegedi népnyelvet és gondosan gyűjtött, hatalmas magyar közmondás gyűjteményét az irodalomba emelje. Az sem vitatható, hogy tudatosan megszerkesztett, már-már bravúrosan fölépített stílus az övé, amit Baróti Dezső nem alaptalanul minősít egy barokk alapstruktúra rokokó változatának. Egyaránt rokokó jellegű az Etelka gondolatmenetét szinte szétfeszítő játékosság és a burjánzó ornamentika. Mindezekkel együtt a regény olvasóját nem csupán a történet naiv fordulatai, együgyű megállapításai, a kezdetleges cselekményvezetés és jellemábrázolás zavarják, de a nyelvi közlés megértésébe is gyorsan belefárad. Itt érthetjük meg a nyelvújítás szükségességét, hiszen nyilvánvaló, hogy a korabeli magyar nyelv, amely a versbeszéd igényeit ki tudja elégíteni, prózai leírásra, tömör és világos közlésre alkalmatlan. Dugonics sikere csak úgy jöhet létre, hogy a kortársak nagy örömmel fedezik fel benne az írói üzenet időszerűségét. Ez az üzenet az „ősi dicsőségről" szól, a nemzeti öntudatot akarja erősíteni. Bíró Ferenc Nemzet, nyelv, irodalom című tanulmányából tudjuk, hogy a XVIII. század közepén a magyar nyelv irodalmi használata még nem jelent eszmei állásfoglalást. Kérdései a Ráday-, Orczy-, Barcsay-nemzedék fölfogásában elsősorban esztétikai-poétikai jellegűek. A magyarnyelvűséget társadalmi-politikai üggyé Bessenyei emeli. Ő és eszmetársai érzékelik először a világban végbemenő változások, valamint a hazai mozdulatlanság ellentétét, azt, hogy Bécs és Párizs gyors fejlődéséhez képest Magyarország ijesztően elmaradott. Bennük támad fel először az a nemzeti kisebbrendűségi érzés, ami hosszú időre a magyar gondolkodás meghatározó eleme lesz. Bécs fényeitől elkápráztatva Bessenyei megrendülten töpreng a nemzethalál — később gyakran visszatérő - kérdésén: Letettük fegyverünk, a vitézkedést is, Eloltottuk tüzünk s dicsőségünket is. Kardunk félretéve a pennán vakarunk, Vagy nád aklainkban marhát veszünk s adunk. A vót törvényinket fótozzuk pennával! Nem takarhat már be rongyos palástjával! Végre elsüllyedvén a több nemzetekben, Nincs nevünk, sem szavunk a nagy esetekben. (A természet világa vagy a józan okosság) Bessenyei a földhözragadt életformával és az elavultnak minősített alkotmányos jogok hiábavaló emlegetésével az új kor nagy fegyverét, a kiművelt — felvilágosodott — észt állítja szembe. Logikája innen indulva egyszerű és következetes: ,,E szó, Hazafiúság oly kötelességet tészen, mely alól a viíágon semmi némű dolog, ok, idő alkalmatosság fel nem szabadíthat. A hazáról, melyben legelőször napunknak világát meg láttad, melynek gyümölcsével, tejével, törvényével, védelmével, egész ifjúságra, emberi korra hozattál, mi módon mondhatsz le, és az ahhoz való kötelességről?!!" A haza szolgálatához szükség van a szellem felemelő erejére, a lehető legszélesebb körű ismeretekre. Ennek eléréséhez pedig a nélkülözhetetlen közvetítő eszközre,a nyelvre.Mert:„Míg pedig a magyar parasztasszonyok magyarul fognak be38