Taxner-Tóth Ernő: Kazinczy és kora (1750–1817) (Képes bevezető a magyar irodalom világába, Budapest, 1987)

Előzmények - összefüggések

szélni, addig a parasztemberek is úgy beszélnek, és hasonlóul, míg a jobbágyok magyarul szólnak, addig az uraknak sem lehet a magyarságot elfelejteni." A kor minden művelt embere világosan látja, hogy a francia, olasz, angol és főleg a német (amit sokkal többen és jobban ismertek) irodalom, szellemi élet lényegesen gazdagabb a miénknél. II. József németesítő törekvései ebben a rétegben tudatosítják az elnyelés veszélyét. Bíró Ferenc említett tanulmányából tudjuk, hogy a feudális érdekeit védelmező nemesség a zászló és az öltözet jelképére hivatkozva keresi a nemzeti egységet. Az alsóbb társadalmi rétegekből érkezett tollforgatók viszik át a köztudatba azt a gondolatot, miszerint a nyelv eltűnése a nemzeti lét végét jelentené, így válhat a nyelv, ami Bessenyei szemében még a közboldogsághoz vezető tudás megszerzésének és terjesztésének eszköze, a nemzeti egység és öntudat jelévé is. A nemzeti kisebbrendűségi érzés ellenében már Bessenyei hivatkozik a magyar történelemre: a Hunyadiak kora nála is egy szebb korra emlékezteti a jelent. Az egykori dicsőség, a történelemben megvalósult helytállni tudás mint a nemzeti léthez való jog bizonyítéka, Dugonics regénye nyomán válik általános hivatkozási alappá. Batsányi János (1763—1845) írja le, hogy az Európában élen járó nemzetek „egymás között az elsőségért vetélkedvén, miránk még csak ügyelni sem látszanak", noha régebben, a vitézkedések idején, felnéztek ránk, félve tisztelték kardunkat. Szerinte a magyar történelem viszontagságai - a később annyit emlegetett balsors — nem engedték meg, hogy a múzsáknak áldozva „magasságra juthatna Nemzetünk". A nyelv és irodalom feladatát hasonlóan látja, mint a kilencvenes évek elején Kármán József (1769-1795): „gyarapítják a tudományokat, tsinosítják a nemzetet és [ezek] emelik fel a nagy nemzetek ragyogó sorába." Az utóbbi óhaj pedig különösen azután kap rendkívüli jelentőséget, hogy ismertté válik — a más eszméivel is nagy hatású — Herder híres jóslata a magyarság közelítő végéről. A magyarság veszélyeztetettségi tudatának érzékeltetésére idézzünk egy ismeretlen szerzőjű, a nyolcvanas-kilencvenes években széles körben elterjedt verset: Ébredj, magyar nemzet, nyisd fel már szemedet, Régen, hogy aluszol, tekéntsd meg ügyedet. A te szerencsédnek csillaga támadott, Régi szabadságod napja fölvirradótt. Most van az ideje, hogy te igyekezzél, A német igábul egyszer kivetkőzzél. Ha most a német tégedet megejthet És plundrájában újra belérejthet, Talán soha többször te lábra nem állhatsz, Hanem örökösen rabságban szállasz. Ne higyj neki, mert ő esküdt ellenséged, Irigyli, mint kutya, a te dicsőséged. Mézet ígér mostan, mérgit nyújtja alatta, Hogy megfujtson téged, elszánt akaratja. (Egy igaz magyar hazafi serkentő verse) A különböző szellemi áramlatok és elképzelések bonyolult összefonódásának jelzéseként ismételten hivatkozhatunk a német műveltséget messzemenően tisztelő Kazinczyra, aki II. József élete végén, amikor a „kalapos király" „leküldé koronánkat, a jegygyűrűt király és nemzet között, Budára", másokkal együtt örömre lobban, leveti a divatos „plundrát" (ruhát), és érzékelhető élvezettel írja le késői emlékezésében, a Pályám emlékezetében a nemesség öltözetét, meg a fényes ünnepségeket: 39