A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Vajda Júlia

KOZÁK GYULA / NYÍLT LEVÉL GALÁNTAI GYÖRGYHÖZ Az alábbi visszaemlékezést szerzője 1983. március 1-én írta Galántai György AL - Aktuális Levél - című szamizdat művészeti lapja számára. A lap jellege magyarázza, hogy Kozák Gyula miért használt álnevet. Szabó László cikke - mely a pártközpont dokumentumokban is rögzített intencióinak megfelelően Galántai György balatonbogiári vállalkozásaiból államigazgatási és rendőrségi fellépést igénylő botránysorozatot, magából Galántaiból pedig egy művészileg, erkölcsileg és politikailag eléggé kétes hírű alakot próbált kreálni-a Népszabadság 1973. december 16-i számában jelent meg. Terjedelme csaknem egy kolumna volt, címe pedig: Happening a kriptában. Vajda Júlia tiltakozó levelét nem sikerült megtalálnunk. Kozák Gyula levelének közlésére Galántai annak idején nem vállalkozott. Nem érezte ugyanis megengedhetőnek, hogy saját lapjában önmagáról szóló írást publikáljon. A kiadatlan kéziratot most az általa alapított és vezetett ARTPOOL Művészetkutató Központ gyűjteményéből kereste elő, és bocsátotta rendelkezésünkre. Köszönet illeti azért is, hogy közölte Szabó László cikkének adatait. Cs. F. Kedves Gyuri! Kicsit késve, de még mindig aktuálisnak érezve szeretnék Veled közölni egy olyan információt, amely tavaly május 1-ig indiszkréciónak számított volna, mostanra azonban már művészettörténeti, kultúrpolitikai adalékká s egy nagyszerű ember portréjának kiegészítésévé vált. Emlékszel még (hogyne emlékeznél!), hogy a Népszabadság című lapban bizonyos Szabó László nevezetű újságíró (?) annak a kampánynak részeként, amely a balatonbogiári kápolnádat volt hivatva ideológiailag is detronizálni, cikket írt ellened. A cikk szándéka és indítéka nem volt kétséges, az események fényesen bizonyították a modern fizika azon felfedezését, hogy gyakran az okozat megelőzheti az okot, s hogy egy ilyen számunkra még felfoghatatlannak tűnő kvantumfizikai esemény nemcsak a természettudomány ezoterikus területein, de a társadalmi folyamatokban is érvényesülhet... Az „öregebbek" még emlékezhetnek a tevékenységedre, szándékod - hogy kiállításokat, képzőművészeti „történéseket", színházi előadásokat szervezz egyszemélyes intézményedben - nem mindennapi bátorságára és a mögötte meghúzódó igen sok munkára. A fiatalabbaknak ma már kultúrhistória csupán, hogy volt egy kápolnatárlat, s az rövid ideig - csodák csodája! - működött is. A korszellem azonban - különböző helyi és országos szervek képében - nem tűrte, nem tűrhette renitenskedésedet, s oly veszélyesnek minősítette tevékenységedet, hogy az ország első és legfontosabb lapjában, az MSZMP hivatalos orgánumában indított össztüzet ellened. Sokan szurkoltunk akkor neked, sokan reméltük - naivan -, hogy talán megnyerheted a csatát, de tenni nem tudtunk érted, s valljuk be őszintén, nem is mertünk volna. Abban az időben még nem létezett a második nyilvánosság, nem szerveződött még a demokratikus ellenzék, nem volt gyakorlatunk (de még civil kurázsink sem) a megalázó piszkolódások elleni fellépéshez. Szolidaritásunkat csupán baráti kézszorításokkal, szemhunyorításokkal, biztató szavakkal fejeztük ki, de akkor talán még ez is jólesett neked - bár helyzeteden nem sokat lendített. A csatát persze elveszítetted, a boglári kápolna bérleti jogát elvették tőled, s ott állami felügyelet alatt hoztak létre kiállítóhelyiséget, bevonva ezt az oázist is a mindenre kiterjedő központi ellenőrzés alá. Valami azonban történt; volt valaki, aki úgy érezte, lépnie kell. Ez a valaki Vajda Júlia volt. A halk, a hétköznapoktól és a politikától oly távol élő (de azért a Világ eseményeire mindig odafigyelő) s minden megnyilvánulásában belülről vezérelt Vajda Júlia, aki téged megvédendő, levelet írt a Népszabadságnak. Nem tudta pontosan, ki a főszerkesztő, s nem is helyezett erre túl nagy súlyt, ő azt tudta csak, hogy a kultúrpolitikával Rényi Péter foglalkozik, s ezért neki címezte levelét. Főszerkesztőnek szólította, s ezzel szinte öntudatlanul is azt jelezte, tudja ő, hogy kinek a kezében van a lap kormányrúdja. A levél hangneme olyan volt, mint Vajda Júlia személyisége. Visszafogott, tisztelettudó, de határozott és igazságkereső. Bármelyikünk írta volt, elragadott volna bennünket az indulat, vagy az irónia, esetleg az undor vezette volna tollúnkat, lehetőséget adva egy becsületsértési per elindítására, s annak bizonyítására, hogy lám, ilyenek „ezek". Vajda Júlia az egyetlen lehetséges intonációt választotta - de ez nála nem tudatos választás volt, személyiségéből fakadóan visszafogott, szinte tisztelettudó hangnemben fogalmazott, írógépe nem volt, piszkozatot nem készített, sok öreg töltőtolla egyikével, szép merített levélpapirosra rótta szálkás, szaggatott betűivel a kissé ferde, nagy térközű sorokat. S mert a levélnek nincs másolata, s természetesen válasz sem érkezett rá, csak nagyon hiányosan emlékszem rá, mi is állt benne. A megszólításra világosan emlékszem: „Tisztelt Főszerkesztő Úr!" - így kezdődött. Nem volt ebben semmi gúny, semmi irónia. Ha valaki egy lap élén áll, akkor az főszerkesztő (ki törődik olyan kicsinységekkel, hogy Rényi akkor is „csak" helyettes főszerkesztő volt mindössze?), s a magyar nyelvben a tiszteletadás a megszólításnál kezdődik, ám mert nem is-