A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Vajda Júlia

merem, nem írhatom, hogy „elvtárs". így volt ez rendjén való, így kellett indítani. A folytatásról, a levél lényegi mondandójáról csak szórt emlékezetem alapján tudok beszámolni. Mondandójának lényege az volt, hogy te (Galántai) egy igen rendes fickó vagy, s mindaz, amit rólad Szabó László írt - nem igaz. Saját tapasztalataival támasztotta alá mondandóját, leírta, hogy amikor neki rendeztél kiállítást (éppen tíz évvel ezelőtt, 1973ban), milyen áldozatos munkát végeztél, mennyit dolgoztál, segítettél neki, s milyen önzetlen voltál. (Azt már nem írta meg Rényinek címzett levelében, hogy e kiállítást megelőzően önálló, nyilvános kiállítása 1948-ban volt utoljára, a „jégkorszak" kezdete előtti utolsó pillanatban, a még létező Európai Iskola szervezésében.) Azt bizonygatta a levélben (természetesen ma már tudjuk - s talán Vajda Júlia is tudta?! -, teljesen feleslegesen és hatástalanul), hogy amit te Balatonbogláron elkezdtél: kultúrmisszió, amelyért nem elmarasztalást, hanem dicséretet, kitüntetést érdemelsz. Nem volt hosszú ez a levél. Talán két ritka, kézzel írt oldal. Elküldés előtt izgatottan olvasta fel, és kérdezte, jó-e. Ha a Népszabadság archívuma egyszer majd nyilvánossá válik, bizonyítást nyer: e levél irodalmilag is remekmű volt. Politikai miniesszé, a polgári protestálás gyöngyszeme, amelyben Vajda Júlia úgy tett, mintha polgári államban egy polgári lap főszerkesztőjéhez címezte volna írását. Mintha egyszerűen csak egy apró újságírói tévedés korrigálását kérte volna a beosztott újságíró által félrevezetett főszerkesztőtől. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy Szabó László cikke egy alaposan átgondolt politikai koncepció részeként született meg, s annak tényleges célja nem volt más, mint az, hogy téged személyedben, valamint az általad képviselt ügyet (a Kápolnatárlatot) denunciálja. Vajda Júlia kívülről szemlélve talán álnaivan, valójában azonban saját személyiségének megfelelően próbálta saját igazságát számonkérni a laptól. Természetesen - s ezt ő is tudta - a siker legkisebb reménye nélkül. De ha nem reménykedett semmi eredményben, akkor miért írta meg a levelet? Ha pontosan tudta, hogy írása jobb esetben a szemétkosárba kerül, rosszabb esetben a káderanyagához csatolják, miért vállalkozott az értelmetlen szélmalomharcra, amely láthatóan felizgatta, s amelyet bevallottan igen fontosnak tartott? Annyira fontosnak, hogy a Szabó László cikk megjelenésének napján az egyetlen egész éjjel nyitva tartó postahivatalnál - a Keleti pályaudvarnál - késő este, ajánlva adta fel a levelet. E kérdés persze álkérdés, s a válasz nyilvánvaló. A levél megírása Vajda Júlia etikai alapállásából következett. Ismert egy ügyet, ismert egy személyt, és olvasta a cikket, amely az ügyet és a személyt egyaránt hamisan interpretálja. Belső igazságérzete lázadt fel, úgy érezte, hogy valakinek az emberi méltóságába tiportak, s ő ezt nem tűrheti, lépnie kell. De mit léphet egy visszahúzódóan élő, nem politizáló, a nyilvánosságot kerülő művész? Az egyetlen lehetséges megoldást választotta: aláírásokat gyűjtött. Egyetlen aláírást sikerült szereznie, a saját magáét! De többet nem is akart. Nem törekedett polgárjogi harcra, nem keresett társakat; úgy érezte, hogy önmagában is elég súlyos, s elegendő, ha önmagát kompromittálja. A levél elment - válasz nem érkezett - a Kápolnatárlatot fölszámoltáks Vajda Júlia 1982. május 1-én meghalt. Amíg élt, tiltakozott volna, hogy ezt az apró hőstettét közzétegyük. Nem is tartotta jelentősnek, természetes volt számára, hogy kiálljon valaki mellett, akiről tudta, hogy jó ügyet szolgál, s ezért igazságtalanul meghurcolják. - IKSZ-