A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Ország Lili kollázsai 1953-1972

dezhetünk rokon, vonásokat Max Ernst 1920-30-as években keletkezett kollázsregényeinek lapjaival. Mindketten úgy alakítanak át egy képet, hogy egy másik kép részletét helyezik bele. Alapvető különbség van azonban kettejük művészi attitűdjében. Míg Max Ernstnél a kollázs „két látszólag összebékíthetetlen valóság társítása egy látszólag oda nem illő térben", ahol a hangsúly az „oda nem illőn" van, s a cél a fantázia megmozgatása e különös találkozások által, addig Ország Lili számára ezek a kompozíciók a belső tartalom kifejezésére szolgálnak. A korai kollázsok egy másik csoportját szemlélve Vajda Lajos fotómontázsai jutnak eszünkbe. A párhuzam ez esetben is részleges, hiszen Vajda montázsainak legfőbb jellemzője „sorsunk végleteinek szembesítése", míg Ország Lilinél a legszemélyesebb élményekről, emlékekről van szó, s a kor, a közelmúlt csak ezek vetületében van jelen. A motívumok széles skálán mozognak: lövedékek, gépi szerkezetek, emberalakok, állatok, városkép, régi öltözékek, építészeti elemek stb. A kompozíciók gyakran narratívok, a szimbólumok közvetlenül, szinte egyértelműen leolvashatók, mint például az Ima a halottakért és a Számozottak esetében, ahol az ártatlanokat sújtó háború hátborzongató jelképeként a lövedékek számokkal jelölt becsapódási pontjai egybeesnek a gyermekek fejével. Más kollázsokon a mondanivaló sokkal áttételesebben, festőibb eszközökkel nyer kifejezést. Ezek azt az elvonatkoztatást, transzcendens kapcsolódást mutatják, amely az úgynevezett ikonos korszak festményeinek jellemzője. 1957-ben Ország Lilit a klasszikus szürrealista ábrázolásmód már nem elégíti ki, szakít korábbi képeinek a klasszikus perspektíva szabályai által szinte gúzsba kötött tereivel. Ezzel párhuzamosan, bulgáriai és moszkvai utazásának élményei nyomán kompozícióiba beépül a pravoszláv ikonok hatása, amelyeken egy meghatározatlan - s ezáltal örök - transzcendens térben lebeg az ábrázolás. Témái is változnak. Még mélyebbre ás le tudatának mélyrétegeiben, átlépi egyéni múltja kereteit, a történelmi múlt rétegeit kezdi bontogatni, s egy olyan régebbi kor után kutat, amelyben otthonosan érezhetné magát. 1958-59-ben készült kollázsain azokat a rekvizítumokat vonultatja fel, amelyeket ezekben a rétegekben tárt fel. Kompozációi síkszerűbbek, az elemek egymás mellett helyezkednek el, az ikonok térszemléletének megfelelően perspektíva nélkül. A kivágott elemek már nem egy másik ábrázolás részletei, hanem ránk maradt töredékek, amelyekből újra kell építeni múltunkat, hogy megérthessük, kik vagyunk. A szimbólumok rejtettebbek, jelentésük többsíkú. Az 1962 és 1972 közötti időszak kollázsain elsüllyedt, eltemetett, ismeretlen városok maradványai tűnnek elő. Az egykor tündöklő Babilon, Trója, Persepolis, Pompeji titkait rejtik a málladozó kövek. A művész lefejti róluk a feledés kérgét, hogy újraépítse a falakat, házakat, templomokat. Aprólékosan vizsgálgatja az alaprajzokat, és titokzatos oszlopcsarnokokra, impozáns palotákra, díszes kapukra, gyönyörű kertekre bukkan. Az egymásra rakott kövekből ismét falak épülnek fel, s idő ostromolta felületeiken jelek tűnnek elő mindenfelé. írásjelek borítják el a falakat, a romok között kőtáblák, papíruszlapok, pergamenek hevernek. Az emberi civilizáció, a történelem emléktöredékei között bolyongva a művész végül belép a nagy labirintusba, amelynek falain felfedezi a huszadik század egyik szimbólumát, a nyomtatott áramkört. Ország Lili halála után kollázsai a Magyar Nemzeti Galéria, a Kiscelli Múzeum és a székesfehérvári István Király Múzeum gyűjteményébe kerültek. Több mű Vasilescu János magángyűjteményét gazdagította. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött anyag kilenc válogatott darabja szerepelt a Kassák Múzeum 1982 nyarán rendezett A kollázs a magyar művészetben 1920-1965 című kiállításán. 1991 tavaszán a Szolnoki Galériában a Magyar Nemzeti Galéria és az István Király Múzeum anyagából rendeztek kiállítást. 1992 nyarán az István Király Múzeum, 1993 végén a Magyar Nemzeti Galéria saját gyűjteményéből rendezett tárlatot. A három közgyűjtemény és Vasilescu János anyaga a Kassák Múzeum mostani kiállításán látható először. Kolozsváry Marianna of the surrealist collages of Lili Ország we can discover some similarities with the pages of Max Ernst's collage-novels from the 1920s and 1930s. Both transform pictures by putting into them the detail of another picture. However, there is a basic difference in their artistic attitude. While the collages of Max Ernst are "the combination of two apparently irreconcilable realities in an apparently not fitting space" where stress is on "not fitting" and the aim is to rouse the imagination through these strange meetings, for Lili Ország these compositions serve to express their interior content. Looking at another group of early collages one recalls the photomontages of Lajos Vajda. The parallel is here also partial, since the chief characteristic of Vajda's montages is the "confrontation of the extremes of our fate", whereas in the case of Lili Ország the experiences are quite personal memories and the age, the recent past is present only in their projection. The motifs move on a broad range: projectiles, mechanical devices, human figures, animals, cityscapes, old dresses, architectural elements, etc. The compositions are often narrative, the symbols can be read directly, unambigously, like in the case of Prayer for the dead and Numbered, where as the gruesome symbols of war hitting the innocent the points of impact of the bullets signalled with numbers coincide with the children's heads. On other collages the message is much more transposed and expressed with painterly means. These show the abstraction and transcendent connection which characterize the painttings of the so-called icon period. In 1957 Lili Ország was not satistied anymore with the classical surrealist mode of representation, she broke with the spaces of her earlier pictures almost paralyzed by the rules of classical perspective. Parallelly, in the wake of her experiences in Bulgaria and Moscow, the influence of the Eastern icons was built into her compositions where representation is floating in an indeterminate - and hence eternal - transcendent space. She changed also her themes. She delved deeper into the layers of her consciousness, stepped across the framework of her individual past and started to unravel the layers of the historical past searching for an earlier age where she could feel at home. On her collages made in 1958-59 she paraded the requisits revealed in those layers. Her compositions are more plane-like, the elements are placed one beside another, without perspective. The cut-out elements are not the details of another representation anymore but fragments which survived and of which we must rebuild our past for understanding who we are. In the period between 1962 and 1972 the remains of sunken, buried, unknown cities are represented on the collages. The crumbling stones hide the secrets of once-brilliant Babylon, Troy, Persepolis, Pompeii. The artist peels off the crust of oblivion to rebuild their walls, houses, churches. She examines the ground-plans carefully and finds mysterious colonnades, impressive palaces, decorative gates, beautiful gardens. From the stones put on each other walls are built up again, and signs appear everywhere on their time-worn surfaces. Letters cover the walls, stone tablets, papyrus-sheets, parchments are lying among the ruins. Wandering among the fragments of the relics of history the artist finally enters the great labyrinth on whose walls she discovers one symbol of the 20th century, the printed circuit. After her death the collages of Lili Ország were placed in the collection of the Hungarian National Gallery, the Kiscelli Museum and the King István Museum of Székesfehérvár. Several works enriched the private collection of János Vasilescu. Nine selected works from the material of the Hungarian National Gallery were exhibited in the Kassák Museum in 1982 at the exhibition "Collage in Hungarian art, 1920-1965". Nearly ten years later, in the spring of 1991, an exhibition was arranged in the Gallery of Szolnok from the material of the Hungarian National Gallery and the King István Museum. In summer 1992 the King István Museum, at the end of 1993 the Hungarian National Gallery arranged a chamber show from its own material. Marianna Kolozsváry