A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Kassák emlékkiállítása a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 1973

63 A külvárosok házai között élek a mezítelen lány és a durva káromkodások testvérségében gyakran ki akarok törni korlátaim közül a gondolat egy késszúrás itt minden pillanat egy szem a hétköznapok láncából de nem a könyörgés az ami a számon van nem a fájdalom sem a meghasonlás keserű vize érzem a kezed érintését és azt hogy egyszer kivezet engem a kerítés mögül ahol virágaim hervadnak érzem hogy a rosszat és jót egyformán megérdemlem az igazságos mérleg híve vagyok éles szemekkel és kemény kezekkel magányosan állok itt színekkel és formákkal telítve s mondanivalókkal amik rólunk és miattunk szólnak azoknak akik megértenek és azokról is akik nem értenek meg ó napjaim el nem veszthető napjaim a padlásszobákból műhelyekből országutakról és a vidám emlékű kocsmákból merre fordul az árnyék amin röpülök fekete vagy fehér ez a pont tengeren ringatnak hogy kiáltsak hallgatok alszom. Én a nagyváros fia vagyok, a vasszerszámmal dolgozó és az örökké elégedetlen. Vannak, akik ezt kétségbe vonják. De bizonyosan tévednek. Nem tagadom le, hogy a rózsafa árnyékában születtem, ez azonban véletlenségből történt így. Az apám laboráns volt, az anyám mosónő. De én a dróthajú és pálinkátivó rokonaimhoz tartozom. Ok már vasutasok voltak, kazánkovácsok, fűtők és mozdonyvezetők. Szerte, a fekete városokban éltek éppen úgy, mint ahogyan én is a fekete városokban élek. Nincs bennem semmi a múltból. Nem ismerem az istent és nem ismerem a szerelmet. Nem vagyok kíváncsi a jövőre. Feleségem az én egyetlen barátom. Soha nem voltam bele szerelmes, de szeretem, mert ő tiszta üvegből van és úgy szól, mint a legfinomabb acélpenge. Az emberek azt hiszik, kegyetlen vagyok hozzá, pedig én a tenyeremen hordozom őt, mint a jelen pillanatot, mint a tapintás bizonyosságát, mint a bőrt, ami lüktető ereimet és vérző húsomat betakarja. Szeretném, ha az is, amit most mondok az ő himnusza lenne. Mert ő megérdemel engem és azt is, amit én tudok. O mellettem van és én előtte vagyok. O látja, hogy vasszerkezeten épülnek az én napjaim, látja, ahogy szavaimban kinyílnak a virágok és ő összeszedi és homloka köré köti az én virágaim. O lát engem a világos reggelben és emlékszik rám a sötét éjszakából. Nincsenek gyermekeim, egyedül valónak látszom tehát, mint a legmagasabb hegycsúcs. Egyedülvalónak látszom, de ő tudja, én vagyok a nagy családfa, aki a széllel forog. Szemeimben benne vannak az ismert és ismeretlen történetek. Az utak összefutnak bennem és a kapuk kinyílnak. De mit is prédikáljak még többet. Aki ennyiből nem ért meg engem, az soha sem fog megérteni engem. Az apám laboráns volt, az anyám mosónő, rokonaim vasutasok és ők elvittek engem a városokba. így lettem azzá, aki vagyok. Most összeszámolom a vagyonomat, kivonom belőle, ami kivonható, aztán lefekszem aludni, mert reggel újra kell kezdenem mindent. [UTÓSZÓ — A TISZTASÁG KÖNYVÉBŐL]