A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Bartók Béla Kassák Lajos

CSAPLÁR FERENC BARTÓK BÉLA, KASSÁK LAJOS VERS EGY BARTÓK-SZONÁTÁRÓL Kassák az 1960-as évek elején rendszeresen hallgatta a Magyar Rádió Éji zene című műsorát. A hetente két-három alkalommal jelentkező komolyzenei program keretében nemcsak régi mesterek művei hangzottak el, hanem a 20. századi modernek, Bartók, Busoni, Hindemith, Milhaud, Schönberg és Sztravinszkij kamarazenei alkotásai is. Kellemes meglepetés lehetett számára, hogy 1962. március 21 -én, hetvenötödik születésnapján az 1917. december 9-i Maesten elhangzott Schönberg-kompozíciót, az op. 11 Három zongoradarabot hallhatta Kadosa Pál előadásában.

1 1963. október 4-én egyetlen mű szerepelt az éjfél után tíz perckor kezdődő adásban: Bartók 2. hegedű-zongoraszonátája. Az előadók Igor Ozim hegedűművész és Petri Endre zongoraművész voltak.

2 Kassák napok óta készült erre az éjszakai zenehallgatásra. Az ennek során átélteket Zene című költeményében örökítette meg: „Nézem az órámat. 0.10. A rádiószpíker mindjárt bemondja: Bartók II. hegedű-zongoraszonátája következik. Meghallgatom, mert nagyon szomorú vagyok, és szükségem van rá, hogy ugyanilyen szomorúságát valaki helyettem is elmondja a világnak. Szobám falain át is látom már, hogy a fekete-fehér billentyűk, a hegedű megfeszített húrjai ragyognak az ünnepi csillárok fényében. És a hangok. Alig hallhatóan közelednek valami távoli, ismeretlen tájról, áttörve egy koponya csontjait, vagy felszállva egy lélek mélyéről. Mintha tévelyegnének, tapogatózva, vakon tájékozódnak. Elmaradnak egymástól és összetorlódnak. Nem juhászodnak meg, nyersek és ellentmondók. Nemcsak suhogó szárnyaik, acél körmeik is vannak. Kiforgatnak saját bőrömből, majd a nagy azonosulás következik. Minden zeng már, emelkedik és szétterjed. Egyszerre vagyok részese a pokol ostromának és az Úrfelmutatás pillanatainak. Védekezni szeretnék, de megadom magam. íme a zene, a világűr és az én csillagom." Bartók 1922-ben komponált kamarazenei remekművének többek között azért születhetett hiteles, szuggesztív hatású költői interpretációja, mert a festőként „tiltottnak" minősített, képzőművészeti alkotásainak jövendő sorsát reménytelennek látó Kassák, akár negyven évvel korábban a zeneszerző, nehéz időszakot élt át.

3 Ő is kívánta a megváltásnak, a túlsó partra jutásnak - tárgyilagosan fogalmazva: a dolgok kedvező végkifejletének - legalább a reményét. Az „Úrfelmutatás pillanatainak" kép és a zene nyújtotta távlatokat kozmikus méretűnek érzékeltető zárósor összhangban áll azzal, amit Somfai László a zenemű fináléjáról megfogalmazott: „a magasba kúszó hegedű-dallamfolyondárhoz megzendíti azt a C-dúr hangzatot, amely századunkban a lélek - és a művészet - klasszikus rendjének-békéjének kevesek által hitt és kimondani mert szimbóluma."

4 A befogadói élményt megörökítő költemény először az Élet és Irodalom 1963. december 21-i számában jelent meg. A Költemények prózában című ciklus első darabjaként bekerült Kassák 1964 tavaszán kiadott A tölgyfa levelei című kötetébe. Ide azonban már szöveghibával. Atintaírású kéziraton és a kiadó számára készült gépiraton olvasható, a kötethez mellékelt hanglemezről Kassák tolmácsolásában hallható „zeng" szóból a kötetben „hang" lett, föltehetően ki nem javított szedéshiba miatt.

5 Három évtizeden át, egészen 1995-ig ez a változat került a Kassák válogatott vagy összegyűjtött verseit közreadó kiadványokba. KASSÁK ELSŐ BARTÓK-ÉLMÉNYEI Kassák fél évszázaddal korábban, 1913 tavaszán hallott először Bartók-műveket. Élményét 1931-ben az Egy ember élete Kifejlődés című részében a következőképp örökítette meg:

6 „így néha rákényszerülök arra, hogy társaságba menjek, s így történt meg, hogy az egyik fiatal íróval egy családhoz látogattunk el, ahol jó vacsorát kaptunk, s utána zenét hallgattunk. Zongoráztak. Olyan kedvetlenül foglaltam helyet a társaságban, mint akit elítéltek, és most kezdi meg büntetésének letöltését. A zongora nem az én fülemnek való hangszer. Igaz, hogy eddig csak itt-ott, a nyitva felejtett ablakokon át hallottam a hangját. A cigányzene egészen más. Abban vér és szív van. A zongora kalimpál, anélkül, hogy valami különösebb érzéseket tudna kiváltani belőlem. És visszaemlékszem rá, mikor Uitz-cal Wagner-muzsikáról vitatkoztunk, azt mondta, hogy botfülű vagyok, nincs érzékem a zenéhez. Akkor Bach-hal, Beethovennel védekeztem, de azért lehet, hogy igaza van Uitznak. Fiatal lány ült a zongoránál, s mi félkörben helyezkedtünk el a szobában. Játszani kezd, a magamra vett unalomból fölfigyelek. Milyen különös zene ez, úgy érzem, hogy egyenesen hozzám szól, fölébredek tőle, és élvezem a dinamikus ritmusát. Mikor a játéknak vége van, a többiek tapsolnak, és nem szégyellt elragadtatással én is tapsolni kezdek. Rövid kis dolgok voltak ezek a zenedarabok, ismeretlen dolgok, és mégis, mintha távoli, ismerős motívumok csendültek volna meg bennük. A lány új kottát tesz maga elé, és bemondja a címét. - Bartók: Allegro barbaro. Most már tudom, az előbbiek Bartók-népdalok voltak. A lány keményen üti a zongorát, kopog a ritmus, a feketefehér billentyűk mintha táncolnának a játékos ujjak alatt. Jó érzéssel állapítom meg magamban, hogy nem vagyok egészen botfülű. Ha képtelen lennék arra, hogy a zenét fölfogjam, akkor most nem áradna bennem a vér ilyen lüktetően. Átestem önkéntelenül erre-arra mozdul az elhangzott ütemek után. Nem olyan hangos, patetikus ez a muzsika, és mégis több erőt érzek benne. Finomabb és mélyebb amannál. Uitz örül a Wagner-muzsikának, mert kihallja belőle a lódobogást, a vízesés csobogását, s íme, ebben a zenében alig találok illusztratív motívumot, s mégis nemcsak idegeimmel érzem, majdnem azt mondhatnám, az egészet ésszel is fölértem. Nem hasonlít semmihez, de 1