A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

A legutóbbi 25 év magyar művészete a Hernádi-gyűjteményből

KORTÁRS KLASSZIKUSOK LELKI AZONOSULÁS A mostani kiállítás a Hernádi-gyűjtemény kortárs részének egy szeletét három tematikus csoportban mutatja be. A kollekció a nyolcvanas évek végén indult növekedésnek. Létrehozója, Hernádi Miklós a bölcsészkaron végzett, majd zömmel szociológiai tárgyú írásai révén lett ismert, a hatvanashetvenes évek művészi, értelmiségi társaságában érett felnőtté. Első írása 1968-ban jelent meg az Élet és Irodalomban, ennek sikere nyomán egy évet a lapnál dolgozott, majd a Valóság szerkesztőségébe került. Szellemi műhely volt ez, ahol Major János, Maurer Dóra, Rozgonyi Iván és sokan mások rendszeresen megfordultak, többek között olyan, pályájukon már előrébb járó (Papp Oszkár, Erdély Miklós) vagy akkor induló (Hencze Tamás) alkotók is, akiktől később Hernádi a gyűjteményébe választott műveket. A lelki azonosulás a hatvanas évek közepe táján színre lépő generáció világlátásával annyira erős maradt Hernádiban, hogy amikor valóban elkezdte gyűjteni műveiket, közös fiatalságuk egykori - úgymond korai - alkotásaira koncentrált. Az akkori mesterek közül Csernus Tibor munkáit választotta kollekciója egyik fókuszául, egyben Csernus a mostani kiállításon szereplő legidősebb művész. Az ő világából inspirációt merítő művészek, különösen Lakner László és Frey Krisztián alkotásai mentén építkezik tovább a gyűjtemény. Majd következnek a még fiatalabb generáció, például Fehér László művei, és ezzel fölrajzolódik az anyag két párhuzamos szála: néhány kiválasztott alkotó munkásságának követése a hatvanas évek közepétől, illetve az ezt az irányt továbbvivő, fiatalabb művészek munkáinak beemelése. Mivel számos művész a kilencvenes években és részben ma is aktív maradt, a kollekció e vonulata negyven év művészetéből merít, s ezért Hernádi Miklós ízlése rögvest két ponton is szembetűnő: mely alkotók műveit szemelte ki gyűjteményébe, s alkotásaik közül válogatva mely korszakokat részesítette előnyben. HÁROM TEMATIKUS EGYSÉG Ajelen kiállítás is létrejöhetett volna e logika jegyében, ám a rendező és a gyűjtő a kronológia helyett egy-egy további szempont érvényesítése mellett döntöttek. Három tematikus blokkot képeztek, amelyből a kiállításra belépve, a Kassák Múzeum nagytermében a leghagyományosabb csoport fogadja a látogatót. Egyetlen szóval festőinek lehetne nevezni az itt bemutatott műveket. Csernus Tibor, Tót Endre, Méhes László és kollégáik itt látható művei hagyományos festői műfajokból indulnak ki, de csak azért, hogy hol szelíden, hol radikálisan megújítsák azokat. E jeles társaságban szerepel Galambos Tamás egy festménye is {Város, 1961), jelezve, hogy az avantgárd elkötelezettséget később már nem követő Galambos ekkor még ugyanolyan újítónak számított, mint a ma már a kánon részeként számon tartott társai. Bár itt látható a kiállítás legkorábbi műve - Csernus 1954-es portréja Juhász Ferencről -, az anyag alapvetően a hatvanas évek második felében, majd azután született művekből válogat. Ezért nem szerepel a második világháború utáni magyar művészet több olyan alkotója sem, aki már a hatvanas évek előtt komoly művekkel jelentkezett. Fontos azonban legalább e tanulmányban megemlíteni, hogy ha a kiállítás nem is, de a gyűjtemény büszkén képviseli például Gyarmathy Tihamér, Ország Lili, Lossonczy Tamás, Veszelszky Béla, Gedő Ilka, Vajda Júlia, Román György, Vaszkó Erzsébet és Tóth Menyhért művészetét. Talán a kollekció klasszikus részének egy későbbi kiállítása, illetve egy katalógus révén érzékeltethető lesz, ahogyan e különböző generációk alkotásai együtt lélegeznek. Tanulságos az is, milyen irányban igyekszik Hernádi Miklós a kollekció ezen részét kiegészíteni: nem föltétlenül a nagy nevek ma divatos munkáit keresi, hanem például Bartha László három kisebb műve mellé keres egy reprezentatív darabot. A kiállítás első része más tekintetben sem meríti ki a gyűjtemény ide tartozó ívét. Számos mű - például Bernáth(y) Sándor Tanulni, tanulni, a harmadikat elfelejtettem és Fehér László Részletek a brigádnaplóból című négy részes festménye - csak terjedelmi korlátok miatt maradt odahaza. A generáció néhány más alkotóját, például Bak Imrét, Molnár Sándort vagy Gyémánt Lászlót pedig olyan mű képviseli a kollekcióban, amely nem illett volna a mostani tárlathoz. Más alkotóktól a gyűjtő most keres megfelelő művet (Nyáry István). A hiányoknak ugyanakkor tudatosan vállalt oka az is, hogy Hernádi Miklós sem a kollekcióját, sem ezt a kiállítást nem a nagy nevek seregszemléjének szánja. Csupán azért semmiképpen nem kerül be tetszőleges művel valamely művész, hogy szerepeljen a névsorban. Ennek megfelelően viszont kiemelt helyet kapott egy-egy művész, aki személyében és alkotásaiban egyaránt kezdettől elnyerte a gyűjtő azonosulását. ÍRÁS ÉS KONSTRUKCIÓ Ez a típusú egyéni választás szembeszökő a második teremben, amely az írásos műveket öleli fel. Frey Krisztiánnak nyilvánvalóan kitüntetett szerep jut itt úgy korai, mint a kilencvenes években született alkotásai révén. Tót Endrét egy kollázsként elkészített és aláírt kiállítási plakátja (Bercsényi Kollégium, 1968), Lakner Lászlót többek között a konceptuális szójátékra épített El apostrophe, valamint a Paul Celan versei által inspirált Todesfuge-sorozat darabjai reprezentálják. Itt sem hiányzik egyegy érdemtelenül elfelejtett alkotó: Misch Ádám munkássága például a közvetlen történelmi utalást tartalmazó Szolidaritás című mű révén - a korszak elengedhetetlen része a gyűjtő számára akkor is, ha Misch később háttérbe szorult. Hernádi Miklós ugyancsak nagyra becsüli Barabás Márton korai műveit, akitől a kiállításon nemcsak olajkép, hanem egy remek objekt (Tek-nő) is látható. Miközben a kiállítás időhatárai miatt a gyűjtemény több klasszikus írásos műve (Ország Lili) hiányzik, a lettrista termet további művek egészítik ki különböző irányzatokból, például Bada Dada konceptuális Vérengző törpéje, illetve Matzon Ákostól a kalligrafikus ihletésű Pontok tánca. Igazi kérdés, miért vált ilyen kiemelt fontosságúvá a művek e csoportja Hernádi Miklós számára. Egy indokot a gyűjtő maga is említ ars poeticájában: lévén ő maga is a betűk embere, személyesen átérzi, mit jelent az alkotás gesztusa az írás által. Az írás rajzossága átmenetet is képez a tudomány (gondolatok lejegyzése) és a művészet (ottomán hagyományú kalligráfia, vagy a kódexek kifinomult iniciáléi) között; és az írás által megtestesített bölcseleti igény a zsidó-keresztény kultúra egyik alapköve is. Még egy további elemre bukkanunk, ha megtudjuk, Hernádi cikket írt Frey Krisztián művészetéről, s ebben Frey részben kibogozható, részben olvashatatlan vagy értelmetlen kép-ráírásainak konceptuális értelmezést adott, amennyiben a művész még svájci emigrációjában is kelet-európai létét élte meg ezzel a típusú titkosírással: egyfajta nyilvános, ám mégsem felfejthető naplót vezetett. Feltárulkozott mint művész, de rejtve maradt mint magánéleti és politikai lény. Egyszersmind Frey számára az írásosság kiutat jelentett az autodidakta képzés csapdájából, hiszen tisztán a festőiség terén nem akart versenyezni a hatvanas évek elején Csernus körében megismert, főiskolát végzett társaival. A kiállítás harmadik egységét konstruktív művek alkotják. Maurer Dóra objekt-sorozata megismerkedésük után három évtizeddel került a gyűjtőhöz; Szeift Béla, Kováts Albert és Lengyel András objektjei a kiállítás azon vonulatát erősítik, hogy minél több ma érdemtelenül kevéssé becsült alkotó szerepeljen. Pasqualetti Zsófia, Hortobágyi Endre és Schmal Károly művei külön tárlóban kaptak helyet, míg Vásárhelyi Antal és Regős István művei a groteszk, szürreális elemek és a konstruktív művészet látszólag csak racionális, geometrikus világa össze-