A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

A legutóbbi 25 év magyar művészete a Hernádi-gyűjteményből

egyeztethetőségét bizonyítják. Kalmár János, Ézsiás István és Haraszty István szobrai mellett kiemelendőek a kiállítás másik két termében helyet kapott plasztikus művek is, például Swierkiewicz Róbert tárgyai. Falon látható, de valójában háromdimenziós mű Haász Istváné és Szikora Tamásé is. A kollekció számos további szobortárgyat rejt - például Fajó Jánostól -, amelyek csak a tárlat terjedelmi vagy logikai elrendezése miatt nem kaptak helyet. KI GYÚJT ES KINEK? A kiállításon számos további művészi irány szerepet kap. Nádler István festményében a szabad gesztus és a felvállalt konstruktív hagyomány rendje közötti termékeny feszültség, Klimó Károly művében az informel által egyszerre életre hívott meditativ, befelé forduló, illetve dinamikus, örvénylő jelleg együttélése az értékes a gyűjtemény nézőpontjából. Mindhárom kiállítási blokkban kitüntetett helyet kap Hencze Tamás, aki az élő művészek közül a legközelebb áll Hernádi Miklóshoz; a művészről tavaly megjelent könyvet is a gyűjtő szerkesztette. Az oly sok mű által hangsúlyozott erős gesztusoknak és a filozofikus gondolatiságnak eközben finom ellenpontot formál a kiállítás két lírai szeglete Váli Dezső és Szűts Miklós festménye révén. Az emelkedett ideákat szintén egészséges módon kiegyensúlyozza, ahogyan egy-egy mű az art brut vagy a minimai art gesztusával a modern ipari társadalom maradékát, szemetét emeli applikáció révén művészetté (Csáji Attila). A kiállítás összességében az elmúlt évtizedek magyar művészetét jó néhány metszetben felvillantja, ám fő iránya változatlanul: a gyűjtő elkötelezettsége a hatvanas-hetvenes évek fiatal, avantgárd beállítottságú, ellenzékiként politizáló művészei mellett. A teljes gyűjtemény ugyan jeles alkotásokat ölel fel a második világháború előtti művészetből is Farkas Istvántól Szobotka Tiborig, sőt Hernádi Miklós első vétele 1987-ben három Bálint Endre mű volt, és később Bene Géza, Czimra Gyula és Czóbel Béla műveit becsülte sokra, de a gyűjtő személyiségének igazi lenyomata ez a „kortárs klasszikus" anyag. Foglalkozásához híven egy szociológus alaposságával dokumentál egy jól körülhatárolható értelmiségi-művészi hálót a személyes emlékei és ízlése, valamint olvasottsága alapján kiválasztott művekkel. Talán nem indiszkréció elárulni, hogy minden műről pontos kartont is vezet. Korrajz ez a gyűjtemény, mondhatnánk, megélt történelem: mintegy húsz év késéssel, a rendszerváltás táján kezdve, de még mindig időben, személyesen összeállítva. Ám az csak részleges igazság lenne. A kis kartonok elárulnak valami mást is. A vétel körülményeinél mindig szerepel, kinek szánta a megvásárolt vagy cserével szerzett művet: Ambrusnak vagy Boldizsárnak, a két, ma tizenéves fiúnak. A gyűjtő tehát „csak" választ: saját fiatalságát örökíti meg tárgyiasult formában fiainak, remélve, hogy a művek a már most vitathatatlan esztétikai és erkölcsi hitelük mellé anyagi értéket is halmoznak az idő múlásával. A kollekció lendületes növekedését ezért több motiváció is magyarázza. A személyes nosztalgián túl Hernádi a neo-avantgárd és a ma is abból táplálkozó művészet mellett teszi le a voksot a posztmodern alkotások számára kevésbé vonzó világával szemben. Nyilvános naplót vezet, mint Frey Krisztián, félig rejtett formában: megtekinthetőek a művek, ám filozofikus jellegük és a választások személyessége folytán üzenetük soha nem lesz tisztán olvasható. A gyűjtő megélheti, tárgyiasíthatja e művek révén közéleti és magánéleti sikereit és kudarcait, szublimálhatja véleményét politikáról és emberekről, ám ezt mégis a művek által kódolva és általánosabb érvénnyel teszi, s ezzel elkerüli azt, hogy csupán önmagát állítsa közszemlére, ami számára kellemetlen, a látogatónak pedig unalmas lenne. „Kemény és következetes gyűjteményt építek - mondja -, amely egyszerre szól és ítél a korról és a társakról. A filozofikus gondolatiságot képi igényességgel igyekszem párosítani." S a kiállítással elébe megy a művészettörténeti értelmezésnek, hiszen önálló logikájú anyagot nyújt át a látogatónak, és követendő példát kínál más gyűjtőknek. ÉBLI GÁBOR Hencze Tamás: Zöld térben / 1964 k. Lakner László: El apostrophe /1971