A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

20. századi magyar művészet kortárs magyar írók gyűjteményéből

4. Ferenczy Béni 1956 november 3-án Ferenczy Béniéknél aludtam. Késő este még pici poharakból pici piros likőrt ittunk: Ferenczyék, Ferenczyné, Erzsi fia: Miklós (aki Moszkvában élt, most látta húsz év után először édesanyját, apját kivégezték), Hubay Miklós, Farkas Ferenc (akkor a Petőfi Párt államminisztereként) meg én. Délután még Hatvany Lajoséknál voltunk. Késő este azt mondja F.F.: „Gyere, hazaviszlek, most nagy Mercedesem van." Ironikus volt és jó. Nem mentem. Hajnalban átjött a műterembe Erzsike (az enyém az Elmegyógyintézetben volt) mondván, telefonon keresnek. (F.F. volt. Nálam akart megbújni.) Jött, mint egy Botticelli-tündérfátyolba burkolt Tavasz. De a kapun már nem tudtam kimenni. A hatalmas, vasazott, vasgyűrűkkel és vasrózsákkal, vaslevelekkel borított körablaksoros kapunak farral egy a bejáratot teljesen betöltő tank állt, mellette nagy faládákban a hosszú (másfél-két méteres) tankágyúlövedékek. így rekedtem ott. Mindezt megírtam már a Krisztus levétele a Keresztről című eposzomban. A Margit-hídon tankok tömege, híd-középtől Buda felé, híd-középtől a Nyugati pályaudvar felé. Aztán a háború! Azt néztük az ablaknál állva Bénivel. Ha nagyot dörrent: az ablaktalan szoba-dobozból liften levittük a Ferenczy Károly-képeket (és másokat) a pincébe. Ha elcsöndesült a dübörgés (mintha titáni kalamájó ülne egy vulkán kráterkéményére) visszahoztuk őket. De mindez már elmondva: a tankokon a malter és a vér, az égő várbeli Levéltár. Kislányom anyámmal, Bián, társbérleti lakásom magányosan, mint egy üres koponya gondolattalan por-fátyollal szürkére szemfedőzve. Akkor már kész volt szobor-fejem Béni műtermében. Egy forgatható deszkalapalapú karcsú állványon harmatozott és száradozott, hiszen vizes kendővel volt leborítva. Akár egy friss halott. Hetekig ültem egy tonettszéken a műterem közepén, Béni nagy fehér hüvelykujjal gyúrt, kis fakéssel faragott, emberarcúvá gyömködte, lapogatta, nyeste agyagfejem. A fej először egészen más volt, göndörebb (mint Csernus Tibor képe), naturálisnak mondhatnám, ha nem hatna ebben az idea-absztakcióban ma: leszólásnak. Egy délelőtt (mikor újra náluk) teázás után bementünk a műterembe. Kész volt a fej: elvontan szigorú, modern klasszicitással zárt. Az Ő titka: velem! Ó, de szerettem azt a műtermet is! Állványokon Földgolyó-mellű, sült tányértészta-köldökű agyag-nők (Erzsike!), térdük a sár-mázas forgólapon, vizes lepellel leborítottak, nedvesek, leplezetlenek, meg egy grófnő feje, meg Németh László rigó tudású kíváncsisága, meg Pilinszky János merengő agyagbaltafej-arca. De szerettem az agyagos-ládát, az agyagszagot a kész, felkész művek hajnalharmatos ragyogását, a keszeg, karcsú, kicsit görnyedten álló meztelen fiút, a munka-csönd Bach-zenéjét! Azok a varázslatos, csodás asszonytestek! Mondom: ott álltunk Ferenczy Bénivel a Jászai Mari téri bérház negyedik emeleti farácsos üvegajtó-szerű ablakánál, s néztük a háborút? Béni ott kapott agyvérzést. Telefonálás közben, fémpörgetytyűként forogva, a telefon-zsinórba tekeredve. Az ORFIkórházba került, Pártos Aliz (Bernáth Aurélné) osztályára, az uszoda fölé. Áldott kezét fogva, csak néztem, mint egy zöld tű-galaxis fenyőág. Aztán Erzsi lakást cserélt. A Hermanm Ottó utcába költöztek. Jaj, az az ottani lét! Mint egy vitrinben: a csönd tárgyai a látogatók a kék-sárga selyemmel behúzott nagy karszékben ülő Mester körül. Az „igen", „nem", - mert csak ezt tudta mondani nagysokára. Először szájába vett ceruzával, golyóstollal kaszabolt az előtte-papíron. Később (Erzsike irtózatos munkája és fegyelme!) bal kézzel már rajzolt is: agya ősmélyéből hozva elő a Bibliát, Homéroszt, mint hosszú kútmély több-méteres vize alól a sáros, császár-arcú aranypénzeket. A mocsár aranyvirágait. Aztán már akvarelleket is csinált, virágokat, virágcsokor-csendéleteket, kék golyóstollal az ősidők mítosz-tűztengerét, a Tűzliliomot, s még később Vígh Tamás segítségével (Ő csinálta az acél drótvázat, a drótháló-pókszobor-szövedéket) szobrokat, álló fiúkat, puttókat. Ó, Béni, te béna ember az embertelenségben! Mikor meghalt, s temettük: egy csokor sárga rózsát vittem neki a Kerepesi temetőbe. „Tegye Béniké szívére" - mondta Erzsike. Fölemeltem a gyűrt hullámú fehér selyemmel bélelt nehéz koporsófedőt. De soha olyan iszonytág aranyfarkas-üvöltést! Soha azt a gégéig-orrlikakig tátott aranydöbbenetet, nyitott-csőrű ragyogást! „Medgyessy Ferenc a legnagyobb magyar szobrász volt" - írta Ferenczy Béni egy gyönyörű (elemző) tanulmányában. Istenem! Emlékek! Mennyi időt töltöttünk tanítványával: Somogyi Árpáddal Medgyessy Ferenc Szazados-úti műterem-lakásában, nézve a fa-állvány tenyéren álló törpe Szent István-szobor csodát s erotikus, apró agyagfiguráit, párzó párosait a sublót-fiókban. És Ő? Ki volt Ferenczy Béni? A bronz-babérkoszorúra taposó Petőfi Sándor indulata és szigora szelíd szívében. A humánum modern-klasszikus csillagfutása. 5. Kassák Lajos Róla kell még szólnom: a kályhacső-egyenes, veríték-lisztes arcú és kezű, szigorú, szomorú emberről. Az egyik Megváltóról. Ő volt az első költő (író), akit személyesen megismertem a Centrál-kávéházban. Hogy naplójában (Szénaboglya) tanulmányt írt A tékozló országról: nem tudtam. Sohase mondta. De amikor az Új írásban Kass Jánossal Kassák-számot csináltunk, Kass elvitt a lakására. Micsoda feszültség és a szemgolyók fényes tapogató-csápjai! Hogy fest is: azt csak később tudtam és láttam. Nagy kiállításán a Fényes Adolf-teremben egymás mellett ültünk egy padon a fal mellett. Nézte a nyüzsgést, a fotósok villám-cikkanás tülekvését. Úgy szeretem, mint az apámat. És a többiek? Rátkay Endre, Schéner Mihály, Vilt Tibor, Schaár Erzsébet, Somogyi József, Somogyi Árpád, Vígh Tamás, Samu Géza, Melocco Miklós. És a többiek, a szívre özönlő fiatalok? Az új küldöttek? Akik, mint a láva: emlékezetemben és hitemben. Akik már a jövőm is, mint Matthias Grünewald sírból égbenyilalló szivárvány-gyémánt páratűz Krisztusa. 2001. január 9. 10