A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Szentendrei művészek alkotásai S. Nagy János gyűjteményéből

Onódi Béla: Sapkás önarckép /1968 Duna tiszta vízében történt fürdőzés és az ezzel járó megannyi kaland, télen a patakparti csúszkálás, a hófödte háztetők megcsodált látványa, a várost ölelő csend, melyet anyám nénjének téli látogatásai alkalmával csak a hó harsány ropogása tört meg, lelkem része ma is. A fákat azóta kivágták, a patak medrét töltéssel zárták körül. Napi sétáimon azonban még mindig emlékezem rájuk. Gyűjteményem máig tartó gyarapításakor nem az igényességre való törekvés az egyetlen szempont. A számbeli arányok attól függnek, mely művészt érzem hozzám közel állónak. Befolyásoló tényező az is, milyen anyagi források állnak egy adott pillanatban rendelkezésemre. Mindazonáltal ez a kiállítás Szentendréről szól. Az itt dolgozó művészek sokasága, műveik szinte fölmérhetetlen mennyisége miatt azonban csak ízelítőt adhat a látogatónak. Merítés a tradicionális szentendrei festészet képviselőinek munkáiból a kezdetektől a jelenig. Mint magángyűjtemény talán több, jobb is lehetne. Ennyire sikeredett. Bemutatásával mindenekelőtt ahhoz szeretnék hozzájárulni, hogy a szentendrei festészet véletlenül avagy álságosán eltitkolt kisebb-nagyobb remekei és méltatlanul mellőzött finomabban fogalmazva: „alulreprezentált" - alkotóik végre tisztes helyre kerüljenek a város művészetének képzeletbeli pantheonjában. A Szentendrén működő festők többségét ugyanis szakmai berkekben még mindig elhanyagolható művészeknek próbálja beállítani az a „szakembergárda", amelynek tagjai a háború utáni szocialista tanok emlőin szívták magukba azt az ízlésterrort, amit a háború utáni rendszerek beléjük plántáltak. De ne legyen ez a rövid kis írás panasz, dohogás és ne is méltatlankodás. Remélhetőleg lesznek néhányan, akik szeretni fogják és vonzónak találják ezeket az alkotásokat. És nyilván lesznek olyanok is, akik elmennek a képek mellett, mondván, nem erre számítottak. Vállalnom kell ennek kockázatát. Végezetül halk fohásszal hálát mondok Onódi Bélának, kedvenc festőmnek, második apámnak, aki mindig és mindenben támogatott. Érzem, fentről ma is bátorít. Talán ő volt az egyetlen a művészek közül, aki igazán megértette ezt az akkor még hóbortnak tekinthető hobbit, ami a festészethez fűzött és fűz. Különleges élmény, hogy otthonában csak a festészetben élhetek. Még Bánovszky Miklós, atyai jó barátom, a száz évet megélt szentendrei festő volt az, aki amerikai éveim alatt is visszavárt Szentendrére. Ők mindketten a város díszpolgárai. Sírban nyugszanak ugyan, de reményeim szerint nem a feledés homályában léteznek. Végezetül köszönetet mondok a Kassák Múzeumnak és személy szerint Csaplár Ferencnek, aki ennek a vállalkozásnak a motorja volt. A magyar művészeti életben általam még nem tapasztalat páratlan tudományos precizitással, fáradhatatlanul végezte, vállalta a kiállítás létrehozását, megszervezését, rendezését. Hogy a közös vállalkozás, a gyűjteményemet bemutató tárlat mire sikeredett, milyen esztétikai élményt nyújt, azt a látogatók fogják eldönteni. S. NAGY JÁNOS Bánovszky Miklós: Nagybányai parasztlány / 1918 4