A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Szentendrei művészek alkotásai S. Nagy János gyűjteményéből

ALAPÍTÓK ÉS UTÓÉLETÜK A szentendrei képzőművészet fogalmához a köztudat mindenek előtt a városban önálló múzeummal rendelkező mesterek, a Ferenczy-család, továbbá Ámos Imre, Anna Margit, Barcsay Jenő, Czóbel Béla, Kmetty János és Vajda Lajos munkásságát kapcsolja. A szakirodalmat is olvasók az elmúlt évtizedekben megjelent számos tanulmány és monográfia alapján e fogalom körébe tartozónak tudják Paizs Goebel Jenő, llosvai Varga István, Bálint Endre, Korniss Dezső és Szántó Piroska életművének kisebb vagy nagyobb részét is. Évről-évre megrendezett csoportos kiállításai révén a szentendrei képzőművészet egyik műhelyeként tartják számon a Vajda Lajos Stúdiót. A Régi Művésztelep alapítóinak munkássága évtizedeken át csak néha-néha került be a művészettörténész szakma érdeklődésének körébe, kiállításon ritkán volt látható. Ennek az akár mellőzöttségnek is minősíthető állapotnak az egyik oka az, hogy az újítás eleve mindig nagyobb figyelmet kelt, mint valaminek a folytatása. Ráadásul a szentendrei festészet újító mesterei közül többen a huszadik századi magyar képzőművészet iskolateremtő egyéniségei voltak, közülük akárcsak néhánynak a munkássága is elegendőnek tűnhetett ahhoz, hogy kitöltse a „szentendreiség" fogalmát. Ehhez képest a nagybányai festészet és a neoklasszicizmus szellemében dolgozó, szervezetileg az 1920-as évek végén színre lépő „alapító nyolcak" - Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Pándy Lajos, Paizs Goebel Jenő és Rozgonyi László tevékenysége egy régebbi hagyomány folytatását, a természetelvű festészet létezésének folyamatosságát jelenthette. 1945 utáni helyzetüknek az sem használt, hogy többen az 1930-as években ösztöndíjak, állami és egyházi megbízások révén a hivatalos művelődéspolitika kedvezményezettjeinek voltak tekinthetők. Ennél is súlyosabban eshetett latba az akkori hatalom egyik vagy másik reprezentánsával kiépített és köztudottá vált személyes kapcsolat. A fentiek nyomán kialakult előítéletektől szinte reménytelennek látszott megszabadulni. Az alapító nyolcak közül többek munkásságát még az 1970-es években is körülvevő légkört jellemzi, ami Haulisch Lenke A szentendrei festészet című monográfiájában olvasható. Haulisch véleménye szerint a két világháború között Magyarországon „leplezett fasiszta diktatúra" uralkodott, s aki e korszakban állami vagy egyházi megbízást elvállalt, sőt ennek elnyeréséért valamit tett is, „kollaboránssá", az „európai fasizmus törekvéseinek alárendelt hatalom feltétlen kiszolgálójává", „a magyarországi fasizmus ideológiájának képzőművészeti megjelenítőjévé" vált. Ezek után nem lehet meglepő, hogy a szentendrei képzőművészet első évtizedének, az alapító nyolcak munkásságának tudományos igényű feltárása csak a rendszerváltás után kezdődött el. A kutatást a szentendrei Ferenczy Múzeum művészettörténész munkatársai, Bodonyi Emőke, Chikán Bálint, Kis Joakim Margit és Kratochwill Mimi indították el, megnyerve vállalkozásukhoz a Magyar Nemzeti Galériában dolgozó Benedek Katalin és Tóth Antal közreműködését. Munkájuk első látható eredménye a szentendrei képtárban 1994-ben megrendezett Szentendrei művészet 1926-1935 között című kiállítás volt, melynek anyagában értelemszerűen szerepelt Barcsay Jenő, Hincz Gyula, Kántor Andor, Kmetty János, Korniss Dezső, Miháltz Pál, Szobotka Imre és Vajda Lajos 1935 előtt keletkezett több műve is. A kutató, föltáró munka résztvevői három év múlva rangos tanulmánykötettel léptek a nyilvánosság elé. A korábbi kiállítás címét viselő kiadvány azzá vált, aminek a szerzői gárda és a megjelentetésre vállalkozó Szentendrei Múzeum szánta: szakmai alapvetéssé. Az első gyűjteményes tárlatot A szentendrei képzőművészet évszázada sorozatcímmel újabbak követték: 2000-ben Az alapító nyolcak, 2001-ben Kis és nagy remekművek 1921-1972, 2003-ban Szentendre mint múzsa címmel rendeztek a MűvészetMalomban gyűjteményes kiállítást. Ugyanitt 2000-ben centenáriumi emlékkiállítás, illetve 2004-ben gyűjteményes kiállítás keretében a nyilvánosság számára hozzáférhetővé vált Onódi Béla és Deli Antal életműve, 1998-ban a Szentendrei Képtárban Jeges Ernő munkássága. E föltáró, megismertető vállalkozássorozatban a lokálpatrióta és műgyűjtő Nagy János kezdettől fogva részt vett. Gyűjteménye válogatott darabjainak kölcsönadásával hozzájárult a tárlatok anyagának gazdagításához, szervezőként, kurátorként, katalógusszöveg-íróként részt vett kiállítások létrehozásában. Missziót kívánt betölteni azzal is, hogy monográfiát írt az alapító nyolcak egyikéről, Onódi Béláról. A tradicionális szentendrei festészet további megismertetésének ügyét kívánja szolgálni gyűjteménye bemutatásával. Köszönet illeti lokálpatriótához és műbaráthoz méltó gesztusáért. A gyűjtemény fő ékessége Jeges Ernő Festőművészek modellel című - Pohárköszöntő és Társaság modellel címmel is számon tartott - olajképe, mely a szentendrei régi művésztelep történetét illetően emblematikus műnek tekinthető. Közvetlenül a festőcsoport megalakulása után készült: lokálpatriotizmus, életszeretet, hivatástudat, a saját tehetségben való föltétlen hit, a béke, az ünnep, a barátság hangulata, a világ és a létezés szépsége fölött érzett öröm fénye sugárzik a Pándy Lajos, Rozgonyi László, Jeges Ernő, Onódi Béla és a később szobrászfeleségként ismert női akt testi valóját és a Duna-parti tájat megörökítő csoportképből. A gyűjtői következetesség szép példája, hogy ezt a ma már hivatalos védettséget élvező festményt a kollekcióban Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Onódi Béla és Rozgonyi László alkotásai révén kvalitásos művekből álló önarckép-sorozat egészíti ki. Ennek darabjai közül Rozgonyi László 1945 után festett önarcképe szintén jelképértékű: az 1920-as évek második felében festett korai önarckép fekete kalapos, ápolt arcú, nyugalmat és harmóniát sugár5