A Kassák Múzeum kiállítási katalógusai, kisebb kiadványai

Külföldi művészek alkotásai magyar írók gyűjteményéből

KURUCZ GYULA TÖBBSZÁLÚ SZERELEM Kamasz koromban rengeteget rajzoltam, és titokban azzal kacérkodtam, hogy egyszer majd festő leszek. Majdnem ugyanúgy szerettem a zongorázást, gyermeteg „szerzeményeim" is születtek. De mert a faluban nem volt gimnázium, mert X-esként Sárospatakra csak kapcsolatok révén vettek fel, otthon maradt a zongora, a papír, az ecset, a rajzkészlet. 1958-at írtunk - hihetetlenül szegény volt az ország, 22en laktunk egy teremben, semminek nem volt hely. Ami maradt: az olvasás. Gimnazistaként egyre közelebb kerültem nyíregyházi orvos-nagybátyámhoz. Felnőttként megsüketülvén a zenét elvesztette, de 5000 kötetes könyvtára volt, nyelveket tanult a kárpátaljai református papgyerek - és rajongott a festészetért, szobrászatért. Gyűjteményében Csók, Mednyánszky, Koszta, Rudnay, Boross Géza és még sokan sorakoztak egymás mellett a falakon. Engem tekintett „partnernek", mert én mutattam érdeklődést a művészet iránt. (Igaz, a családja igen megkoplalta a szenvedélyét.) 1963-ban kerültem a debreceni bölcsészkarra. Csoporttársaim, a magyar-német szakosok szorgalmas, prózai gyerekek voltak. A francia szakosok viszont izgalmas, nyughatatlan lelkek. Hozzájuk vonzódtam, közéjük kerültem - hamar elkezdtem tőlük franciául tanulni. (Mindez összevágott azzal, hogy már első évesként megnyertem az egyetemi novella-pályázatot.) 1965-ben a Balatonnál megismerkedtünk egy francia lánynyal. Barátom randit kért tőle, én a címét és Camus-könyveket. A randira nem ment el, a könyveket elküldte. 1966 telén - akkor már az Alföld ígéretes novellistája voltam - mindenható irodalomtörténészek érkeztek Budapestről. A folyóirat egész éves „termését" minősítették. A legjobb prózának az én írásomat. A fellélegzést követően (hogy semmiféle politikai vétséget nem követett el a szerkesztőség) vacsora következett az Arany Bikában, majd a szokásos ivászat. Odalépett hozzám Bárányi Imre, a lap főszerkesztője, átölelt, gratulált: Büszke vagyok rád. Mit szeretnél? „Nyugati útlevelet"-vágtam rá habozás nélkül. Megrettenve kérdezte: Biztos, hogy visszajössz? „Hogyne jönnék, hiszen ez a hazám!" Imrének a megyében mindenhová elért a keze. így aztán villámgyorsan írtam a francia lánynak, meghívólevelet kértem, s írásban biztosítottam, hogy egy centime-ig sem leszek a terhére. Júliusban öt legálisan kiváltható és hat - hónapok alatt összevásárolt - fekete dollárral vágtam neki az útnak. Autóstoppal, hiszen vonat vagy repülő szóba sem jöhetett. Vékony srác voltam, de a hat napos útszéli gyaloglás, várakozás a forró nyárban még további kilókat faragott le rólam. Párizsban már szédültem az éhségtől - de voltak címeim. Az első délutánok egyikén a Rue du Dragonban mászkáltam Veronique és George Charaire hazatértére várva, amikor egy galéria kirakatában egy nagy plakát akasztott meg: „Vernissage dÁrpad Szenes a 16 heure". Bementem és megkérdeztem: melyik a művész? Egy törékeny, fehér hajú férfit mutattak. Tud-e magyarul? Hogyne tudnék, magyar vagyok. Várd meg a megnyitó végét, azután beszélgetünk. Léteznek azonnali szerelmek - és barátságok. Ez az első tíz percben eldőlt. Árpád rögtön meghívott magukhoz a Rue Abbé Cartonba, bemutatott feleségének, Marie-Hélène Vieira da Silvának. Attól kezdve minden héten kétszer-háromszor részesedhettem Rosario vagy Manuel, a ház két portugál mindenese kitűnő főztjében. És a végtelen beszélgetésekben Árpáddal (gyenge franciámmal Vieirával is). Ebéd után mindketten lepihentek, bemehettem Vieira otthoni vagy Árpád pár utcával távolibb műtermébe, órákra belefeledkezhettem az engedélyükkel ide-oda rámolható képek bűvöletébe. Aztán tovább hajtott a kalandvágy, hiszen az indulás pillanatától a kommunizmus közepén csak könyvekben, festményekben látott és ezerszer megálmodott „óceánhoz" vágytam. Egy éjszaka ki is raktak egy kocsiból az atlanti parton. Három napig csodálhattam a hömpölygő végtelent. Ebben a hihetetlenül bájos, elegáns francia világban jöttem rá, hogy végleg és visszavonhatatlanul magyar vagyok. Hazaúton még találkoztam Árpádékkal - Hajdú Pistának is bemutatott. Már eltéphetetlenné vált a barátságunk. Két év múlva jutottam vissza Párizsba. A nagy hatalmú Szabolcsi Miklós professzorom segített megszerezni egy ösztöndíjat - s mikor antimarxizmusért kidobott a tanszékéről, már megvoltak az üdvözítő papírjaim. Három hónap Párizs és Franciaország - egy Keleten író süvölvény álmainak betetőzése. A kiírás szerint Camust kellett volna kutatnom, ám én ehelyett minden erőmmel a modern francia (és ottani magyar) képzőművészetbe vetettem bele magam. Akkor már a pár hónapja megszületett Műgyűjtő folyóirat társalapítója és rovatvezetője voltam, volt okom a lap francia kapcsolatainak megszervezésére. Ezt a negyedéves folyóiratot a mérhetetlenül ortodox Művészet ellen hoztuk létre, s a hazai modern gyűjtők anyagainak bemutatásával vázoltunk fel egy, a szocialista realizmussal ellentétes utat. Árpádék segítségével könnyen bejutottam a L'Oeil, a Cimaise szerkesztősége, csereegyezményeket kötöttem. Egyre gyakrabban jártam ki Hajdú Pistáékhoz (Etienne Hajdú), a Tordáról elszármazott, fantasztikus „organikus" térvarázsló szobrászhoz. Kézről kézre adtak. Egyik héten Pátkai Endrénél voltam látogatóban, a másikon a gyönyörű Pán Márta várt sárga sportkocsijával a Ligne de Sceaux állomásán, máskor a Quartier Latinban Kolos-varyval beszélgettünk, és néztük a képeit. És persze szinte nap mint nap a párizsi múzeumok. Ott rendített meg Kemény Zoltán fantasztikus fémszobrászata, Hantai Simon monumentális, szédítő képeinek sora. Vasarely már akkor is sikere csúcsán állt (igaz, a többiek nem becsülték túl sokra), ám őhozzá nem tudtam bejutni. Helyette viszont szeretettel fogadott Szendy Arisztid, Frank Magda, Konok Tamás, a magyar mühelyesek és a többiek. Szédületes érzés volt nekem ez a hatalmas, elismert magyar művészvilág Párizsban. Vittek délre, Hajdú megmutatta saját maga tervezte vidéki, elképesztő szobor-villáját. Elkezdtem módszeresen gyűjteni a nyugati magyar emigráció képzőművészeti dokumentációját. Hamar eltelt három hónap (bár élményeim gazdagsága szerint éveknek tűnt), jöhettem haza. Papírbőröndöm tele volt az ajándékba kapott képekkel. (A magyar vámos félre9