Csaplár Ferenc szerk.: Kassák Lajos / Reklám és modern tipográfia (1999)

A plakát és az új festészet

A PLAKÁT ÉS AZ ÚJ FESTÉSZET Legelőször is szögezzük le azt a régi igazságot, hogy a művész és ember szét nem választható fogalom, s a művészi produktum megbírálásánál csakis a „két élet" egységben látása adhatja meg az objektív végeredményt. De ha ezt a nézetet valljuk, látszólag a determinizmus álláspontjára helyezkedtünk, az élet minden hangját, színét, mozdulását készek vagyunk egy állandó behatások alatt álló, előre megszabott folyamatnak venni - ami a teljes alárendeltség elméletével jelent egyet. Mi valljuk, hogy az ember, mivel fizikális és erősen társas lény, állandóan a kívüle levő világ behatásai alatt áll, de - s itt szakadunk ki az ortodox determinizmusból - minden dolgok fölött való szellemi fölénye így is módot ad neki a hatások legalább 50 százalékos kivédésére, rákényszerült életvitelének minél tudatosabbá, önállóbbá korrigálására. Ez a tétel áll az emberre mint szellemi tényezőre, és megsokszorozva áll a művészre mint az emberi maximumra. Ebből a szemszögből nézzük az új festészetet. A legutóbb lezárult mozgalommal, amely az impresszionizmus zászlaját vitte be diadallal, más, biztosabb utakon, homlokegyenest más cél felé szeretnénk lökni az iramot. Az impresszionisták naiv rábámulásai helyett a huszadik század - minden elvi konvenciótól és szentimentális érzelmi momentumtól - kultúrával levetkőztetett emberének mércés és kiválasztó látásának kell eljönnie. Ha szép igazság volt eddig, hogy a művész hárfa, amelyen az élet játssza ki szeszélyes danáit, most legyen kemény igazság, hogy az élet csak nyers, alárendelt anyag a művész formáló zsenijének. Az új festő szeme elé állított modell nem lefestendő téma, csak formákra emlékeztető matéria a teremtő akaratnak! A matéria tehát csak tapodható ugródeszkája lehet a művész fantáziájának; csak egyensúlyozása annak az intenzív agymunkának, amely állandó kiszabadulási kísérleteket tesz a miliőjéből, ez a miliő legyen akár a mai világ. Itt nem a szokványos tehetségekre, a dekadens talentumokra, hanem a szó megszorított értelmében vett zsenire gondolunk, aki mindig vátesznek, tornyos individuumnak születik meg a tömegek elé. Az új festészet kiinduló pontja tehát a natúra - de ez a művészet maga soha sem lehet a: naturalizmus, (még a giottói értelemben sem, pedig az már valóban isten, például a szintén naturalista Jordaens mellett), mert célja nem a természethez minél közelebb férkőzés, hanem az attól minél messzebbre való ellendülés, precízebben: túllendülés. A tiszta naturalizmus nem több a liberális szemlélődésnél, az igazi művész pedig minden idők keretéhez mérten felforgató, forradalmi temperamentum! Nekem, aki már valamennyire rányitottam a szemem a körülöttem levő természetre, semmi szükségem nincs az olyan festői produktumra, amely egy tájnak vagy testnek szó szerinti külsőségeit ügyeskedi vászonra. (Ez a naturalizmus.) Az ilyen kép lehet tűrhető faldísz vagy egy kedves barátunk nagyszerű majomképességeinek dokumentuma: de a művészet célja nem ennyi. Sőt, ami ennél még sokkalta több, a krónikás szerepével sem elégedhetik meg. Hangsúlyozottan ma nem, mikor sokkal egyszerűbb technikai úton (a mozgófénykép) majdnem hajszálpontossággal kopírozhatjuk le a világ eseményeit. Összegezésül: az új, nekünk korszerű festészet csakúgy a naturalizmuson, mint az impresszionizmuson túl (bár mind a két iskolának tagadhatatlan értékeit magába olvasztva) fog megszületni. Köztudomású megállapítás, hogy ami az elmúlt századok festészetéből mint abszolút érték ránk maradt, az elsősorban a téma feldolgozási módja - a művész megjelenítő ereje. A téma miértjének szociális értéke mindig időleges, s ami a képet az utókor részére kritikailag értékelhetővé teszi, az a megcsinálás hogyanja... És ez az a pont, ahol a plakát és az új festészet okszerű találkozását elgondoltuk. Mint ahogy a nem is régen még kutyákkal kiűzetett ügynökök ma elég tekintélyes szerepvivői társadalmi életünknek, úgy a művészet „szent berkeiből" kilökött plakát is ma valósággal eleven, minden materiálisabb mozzanatunkra kiható szerephez jutott. A jó plakát szinte csalhatatlan fokmérőjét adja kereskedelmi, ipari, politikai és művészeti életünknek. A plakát képében minden nagyobb vállalkozás megszüli a maga szószólóját, aki aztán százezer emberi száj helyett megcsinálja a piaci propagandát, és színeivel, figuráival minden látó szembe beleordítja magát, éjjel, nappal harcol gazdája üzleti érdekeiért. A jó plakáton nem kell hogy rajta legyen (és nincs is rajta) a kínálati cikk mása, egyedül szuggesztív erejével iparkodik az eredményt kierőszakolni. A jó plakát mindig a radikalizmus jegyében születik meg (mestere mindig egy megülepedett masszát vagy egy ellenséges áramlatot akar áttöretni vele), s ezért sohasem mint egy tömegnek csupán számot adó tagja, hanem mint egy magában álló abszolút erő ugrik ki a porondra. Természeténél fogva mindig agitatív, de lényegében sohasem korlátok közé szorított. Mert a jó plakát nem csupán mint üzleti közvetítő jelent sokat, de mint tiszta művészi produktum is fenntartás nélkül élvezhető és értékelhető, akárcsak egy tájkép vagy portré. Anélkül hogy valódi hivatását elejtené, a festészet minden eddigi értékét magában hordhatja, sőt bármely „művészien" készített képnél könnyebben gyarapíthatja meg új értékekkel. Nem tudom, a legújabb iskolák (futurizmus, kubizmus, expresszionizmus, szimultanizmus) észrevették-e a plakátban rejlő hatalmas kifejező erőt s a számtalan új festői lehetőséget, de az bizonyos, hogy kereső útjuk így részletekre szaggatottan is a plakát szabad, akaratos stílusa felé gravitál. Még nem volt festőgeneráció, akinek annyi baja lett volna a technikai nehézségekkel, mint a mi generációnknak. A determinizmus és az egyén szabadulni akarása. Ez a forradalmi mozgolódás csak méreteiben és az egyszerre több irányból való felbukkanásában újszerű; különben ezek az egyszerre kirobbanások már visszamenőleg is megvoltak a művészet evolucionáris fejlődésében. Oktalanok akkor sem voltak, és most sem azok. Mindenkor egy hatalmas társadalmi reformnak voltak az előhírnökei, legrosszabb esetben szerves velejárói. S ha megvoltak a keresztény századokban, a jobbágykorban, akkor hatványozottan kell hogy meglegyenek a mi szociális problémáktól izzó, szabad versenyű, világot megváltani akaró korunkban is. Amint a filozófia, politika és technika megcsinálta fórra5