Csaplár Ferenc szerk.: Kassák Lajos / Reklám és modern tipográfia (1999)

A plakát és az új festészet

dalmi előrelendülését, úgy a festészet sem maradhat meg a tegnapi stádiumában, nem, ha még egyszer annyi nagy mestere lenne is a múltnak. Ma mások a festők elmondanivalói, tehát mások kellenek hogy legyenek a kifejezési eszközeik is. A klasszikusok legtöbbnyire vallásos témáinak sima, detailirozó modora ma már nem elégséges, illetve egyenesen diszharmonikus az adódó témakörrel. Az óriási metropolisokban a technika és a szociológia századát éljük. Az istenség misztikus búvárlását ezer más égetőbb, közelebbi problémák tetézték be, a nyugalmas falusi idillek apoteózisét kiszorították belőlünk modern idegkonstrukcióink mohó pillanat-élései. A patriarchális belenyugvás helyett a bajszelek viharában szédülünk, s aki ebben a században dolgozik, aki ennek a századnak a karakterét akarja adni, annak minden idegszálában, vérében, munkájában a kor emberének kell lennie. Ma leginkább a futuristák, expresszionisták és a többi „bolondok" azok; ők koruk ráhatásai alatt egy tudatos kivezető útért verekszenek a velejükben halott klasszikumokhoz létrát támasztó „józanok" mellett. Amilyen kaotikus vegyüléke századunk egy ismét kiegyensúlyozódó társadalomnak, olyan értelemben primitívjei ők (nem tévesztendők össze a gerinctelen neoprimitívekkel és Henri Rousseauval sem, aki lehet zseniális autodidakta, de az új festészetre semmi különösebb jelentősége nincs) a majdan klasszicizálódó festészetnek. Csak valahol a négereknél és a tizenkettedik század klasszikus primitívjeinél találjuk meg a mai keresések pendant-ját. Az ősprimitívekhez hasonlóan (de kulturáltabb, komplikáltabb formában) ma újra az isteni dadogók között élünk. Az emberbe zúdult világalakulás nem bírja el a törvénnyé esztétizált formákat, a forró életből lelkezett mondanivalójához verítékezve kevesli a meglévő kifejezési eszközöket. Innen az értelmetlen zavar a laikusok szemében, és innen a néha valóban túlzott modor, amibe a keresők belesodródnak. Igazságuk értékén azonban mindez semmit sem változtat. Akárcsak a plakátművész, éppúgy harcosok, próféták és emberek ők a maguk művészi körében. Képeikkel tisztító hatalmat akarnak beledobni a korba, művészetükben a vajúdó század irányt jelző póznái. Az ő képeik már nem szobadísznek készülnek, hanem mindanynyiszor eleven kérdő- és felkiáltójelek akarnak lenni az értelmi tömeg előtt. (Ezzel nem hódolunk be az említett iskoláknak, ezek még csak lépcsők a nagy egészhez, s csak ezek tudatos összetalálkozásából fog megszületni a valódi érték.) Az új festő erkölcsi individuum, tele hittel és egységbe vágyással! A képei pedig harci eszközök! Nem sokat esztétizál, a nüanszok sohasem fontosak, csak a lényeg (témában és kivitelben), ami esszenciás nagyszerűségében mindig életes és támadó egység. Az új festészet a monumentalitás jegyében, az ész revíziója alatt készül, s egészében mindig valami a mainál örömösebb célt szolgál! Karaktere, akárcsak a plakáté: egyéni demonstráció és szabad erő! A smaragd tengerekből, a tejfeles nyíresekből és a „józanul látott" viaszlábszárakból már kigyógyultunk. Tudjuk, hogy vagyunk, s életünk a művészetben is csak az életet akceptálja. Minden vágyunkkal kívánjuk, hogy amint a plakát egy nagyszerű kiegészítője a modern városnak, úgy töltse meg a szobánkat egy kívülünk való s minden ipari tárgyat legyűrő élettel a kép, s amint a plakátok előzködnek egymás között a tarka hirdetőoszlopokon makacs, világdöntő kedvükkel, úgy előzködjenek a képek a mostani dohos és álmosító kiállításokon! MA, I. ÉVF. 1. sz. (1916. NOV. 15.) 2-4. 6