Csaplár Ferenc szerk.: Kassák Lajos / Érsekújvár (Kassák Múzeum, 1992)

Egy ember élete (Részletek)

visszatartani magam, hogy mint valami öreg barátomnak, oda ne nyújtsam a kezem. Köszönettel és szeretettel. De ő már dolgozott, s én is újra belekezdtem a munkámba. A Veránál már napok óta nem voltam, összevesztünk, s még mindig nem kívánkoztam vissza hozzá. Úgy történt, hogy a lány kenyeret evett mellettem, s a belét kicsipegette a kenyérnek, és szétszórta a madarak között. Mondtam neki: - Miért pocsékolod azt a kenyeret? Nem jó azoknak a dögöknek a mag ? -Nem szeretem a belet-válaszolta.-Mi? Már hogy nem lehet a kenyér belét szeretni? Látszik, hogy nem dolgozol meg azért, amit megeszel! - No, ne haragudj, kis csacsi - mondta, és hozzám hajolt, és meg akart csókolni. - Maradj - és eltoltam magamtól, meg kellett tennem. Orromba csapott a nehéz, mosdatlan szaga, és megszúrtak a szavai, mintha kések jöttek volna ki a szájából. Még ő is szólt valamit, s még én is, aztán otthagytam anélkül, hogy egyszer is visszanéztem volna hozzá. És azóta se voltam nála, és egyáltalán nem is kívánkoztam utána. Minden erőm és igyekezetem a szombati napé volt. És ezen a reggelen az anyám, életében talán utoljára, egy nagy teknő meleg vízben, mint valami magával tehetetlen gyereket, megfürösztött. Hagytam, hogy bánjon velem a kedve szerint, hiszen többé talán sosem lát így maga előtt. - Szép,derékfiam! - mondogatta maga elé.-Egyetlen legényfiam! Magamban nevettem ezen a gyerekes örömön, és sokért nem adtam volna, ha ehhez most még a nagymama is itt lett volna. De ő annyit és olyan hangosan és kitartással énekelt éjszakánként, hogy végére is kitört a pörlekedés, s neki megint sikerült magát egy másik gyerekéhez elhurcoltatni. Ha ő most itt lenne, mennyire a feje tetejére lenne már minden állítva a lakásban. így azonban csak sok beszéddel, de a dolgok mentek a maguk rendjén. Délben a lánykákkal, akik az ebédet vitték, én is bementem a patikába. Mikor az apám meglátott, zsebre tette a kezeit, és megállt előttem. Jobb lábát erősen előretolta, és gyorsan rázogatta. - No, mi az, lebo, kérem szépen, vőlegény lette ? A szép fekete ruhám volt rajtam, fehér nyakkendővel, s egészen úgy voltam öltözve, mint ahogyan annak idején a bálban. Egy pillanatra mintha szégyelltem volna magam előtte, de aztán megbátorodtam, s szinte büszkén mondtam: -Máma van a szabadulásom napja, tatácska! Lássa, hogy igazam volt, egyszer sem szöktem el, s holnap már segéd leszek ! Az apám kissé bántottan mosolygott: - Az szép, kérem, az szép ! - mondta - de hogy az emberből egy segéd lesz, az még nem a világ vége. Akkor mondja az ember, hogy hopp, mikor már átugrotta magát az árkon ! A lánykák nevettek. -No, csönd, kérem! Maga várjon egy kicsinykét! - bement a nagy terembe az úrhoz, s pénzt kért tőle. Mikor visszajött, öt forintot adott a kezembe: 21