Csaplár Ferenc, Gergely Mariann, György Péter, Pataki Gábor szerk.: Kassák. A Magyar Nemzeti Galéria és a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékkiállítása (1987)
Perneczky Géza: A boldog sziget
az egyedül érvényes létező ilyen körülmények közt nem mérhető már centivel. A kép nem sziget, nem modell, hanem a „tiszta érzékenység" tere. Az utópikus világ ettől a pillanattól kezdve nem versenytársa a jelenvaló világnak, hanem legyőzője, magasabb rendű tartománya, ideális végcélja. Malevics nem akarja a jelent a szuprematizmussal behelyettesíteni. A jelen,a „tárgyak", nem versenytársai a szuprematizmusnak, hanem csupán árnyékai. A szuprematista manifesztum olvasója ezért állandóan a platóni ideákra kénytelen emlékezni. Talán arra is gondolhatnánk,hogy Malevics ezzel lemondott az avantgarde tipikus radikalizmusáról is,vagyis arról,hogy az ideálisát a kínálkozó valóságosba,a jelenbe helyezze át. így is lenne, ha Malevics nem hangsúlyozná a praktikus világ tragikumát, katasztrófajellegét. Malevics nem Platón, képtelen arra, hogy az ideákat intellektuális nyugalommal és arisztokratikus gőggel szemlélje,ahogy azt a görög filozófusok tették,és az sem áll neki jól,hogy a 19.századi német idealisták példáját követve akadémikus rendszerré dolgozza ki a szuprematikus világ terveit. A katasztrófa-élmény,a válság-tudat túlságosan is előtérben marad,az emberiség megmentésének a feladata,a kiút megtalálása túlságosan is sürgető. Malevics ezért inkább a próféta gesztusát ismétli,amikor a szuprematista kiáltvány szövegét írja. Majdnemhogy bűnbánatra szólít fel (amikor például a technikai világ gyarlóságaitól óv) és menedéket kínál a szuprematista kompozíciókban. Az eljárás csak azért nem abszurd,mert már megszoktuk,hogy a vallások és a transzcendentális tanítások mindig is ezzel a végletesen utópisztikus megoldással jelentkeztek.Malevics így tragikus nagyságú figurává nő,és lehetetlen nem érezni, miként próbálja a régi isteneket és a hagyományos mennyországokat száműzni,hogy a tisztán emberi szenzibilitásnak adjon helyet, s hogy az ideákat ha nem is a földre, de legalább a földi ember érzékeibe helyezze. És az is lehetetlen, hogy eme heroikus erőfeszítés láttán ne idézzük föl a történelmi hátteret,a század első két évtizedének Oroszországát és az orosz forradalmat. Malevics még megérte,hogy tanítványai,elsősorban El Liszickij,ezt az ideális művészi programot praktikus feladatokba oldották fel. A szuprematista képek „tárgy nélküli" formái egyik pillanatról a másikra arra szolgáltak,hogy házak,gyárak,tornyok s utópisztikus épületek körvonalait lássák a kortársak beléjük.Liszickij „Proun"-manifesztje (1921) nagyszabású kísérlet volt arra,hogy a nonfiguratív kompozíciókat a valóság egyfajta megjelenési formájának minősítse át. Liszickij a modern természettudományok matematikai nyelvét és elvont fogalomvilágát hívta segítségül, hogy a szuprematista formák „jelentkezését" megindokolja. Ez az elvontság Liszickij szerint a beköszöntő új korszak, a polgárságot követő tökéletes társadalom,a kibontakozó kommunizmus jellemző tulajdonsága. Átveszi Malevicstól az „illuzionista" tárgyi világ kritikáját, de rögtön szociális tartalommal. Az illuzionizmus a polgári tudat szemléletmódja,a konkrét-funkcionalizmus (ami a szuprematista formák tulajdonképpeni tartalma, pedig a munkásosztály tulajdonképpeni látásmódja. Liszickij nagyon racionális,és ami a gyakorlati feladatok megreformálását illeti, egyenesen zseniális.Természetes azonban, hogy ebből a tehetséges gondolkodásmódból 48
